2017. december 18. hétfőAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

1917 élni fog, amíg kiváltó okai meg nem szűnnek

Konok Péter 2017. november 20. 13:56, utolsó frissítés: 14:27

Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalmat körüljáró cikksorozatunk harmadik részét Konok Péter történész írta.


Kissé különös, erőltetett dolog kerek évfordulókon a forradalomra emlékezni, afféle önmagában való ellentmondás: egy forradalom, ha emlékezni kell rá, lezárt ügy: szabatos fejezet egy történelemkönyvben, a tartalomjegyzék pontosan megadja oldaltól oldalig a terjedelmét. És persze történelemkönyve válogatja, hogy mekkora ez a terjedelem, és mi a fejezet címe.

Kihagyni mindenesetre furcsa lenne, bár van erre is igény és igyekezet.

A régi, sokáig bevett fejezetcím: „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”, ma már némiképpen elavultnak tűnik – és megkurtították a terjedelmet is. Ám attól, hogy egy avétos narratíva immár kifakult, a tagadása nem lesz feltétlenül igaz. "Száz éve történt a nagy októberi szocialista forradalom, ami nem volt se nagy, se októberi, se forradalom. Egy külföldről pénzelt kis novemberi államcsíny volt" – írta rövidre frappírozott Facebook-üzenetében Magyarország miniszterelnöke. Különösebb fontosságot nem tulajdonítanék annak, hogy a nevezett illető mit ír 1917-ről (vagy bármi másról), de véleményét sokan osztják, és nem csupán politikusok, de történészek, politológusok, publicisták, mindenféle kánon- és véleményformálók is – hogy a közvéleményről most ne is beszéljek (persze egy forradalom ürügyén éppen a közvéleményről nem beszélni komoly hiányosságnak tűnik).

Az „októberi” jelző elvitatása talán a legkevésbé lényeges, bár egy naptárreform mindig egyfajta szimbolikus aktus is, az idő uralásának és a világ megforgatásnak igénye. Lenin nem sokkal a hatalomátvétel után rendelte el az áttérést a Julián-naptárról a Gergely-naptárra – ez nem is annyira a múlttal való szakítás szimbóluma volt, mint inkább a modernizáció (a marxi jósaltokhoz igazodó felzárkózás) aktusa. Ahogy I. Péter cár idején modernizáció és felzárkózás volt a Julián-naptár bevezetése is – és Péter cár, aki furkósbottal, beretvával és kancsukával modernizálta (valójában legfeljebb központosította és valamelyest háziiparosította) földrésznyi országát, lett a Nagy Modernizátor abban a szélesvásznú történelmi népszínműben, amit a szovjet (és a mai orosz) hivatalos történelemnek nevezhetünk. Így került a forradalom évfordulója 1918 januárjától november hetedikére.


Más kérdés – és talán már inkább ahhoz a sokkal lényegesebb kettős problémához tartozik, hogy forradalom volt-e, illetve győztes forradalom volt-e 1917 októbere –, hogy Sztálin 1929-től új, „forradalmi” időszámítást vezetett be. Ez részben a francia forradalmi időszámítást idézte (amelyet nem sokkal a thermidori fordulat előtt vezettek be – a tartalom nélküli szimbolikus gesztusok inkább a leszálló ágba került – Saint-Just szavaival: „megfagyó” – forradalmak jellemzői), részben pedig a munkaerő fokozottabb kiaknázásának (vagyis a szovjethatalom állítólagos birtokosainak, a termelőknek a fokozottabb kizsákmányolására) szolgáló eszköz volt. A „forradalom” legitimációja (és frazeológiája) a forradalom eredetileg tételezett céljainak tagadására épült – ez valójában sokkal erősebb szimbólum, mint ahogy a naptártervezet kitalálói elképzelték. (A „szovjet forradalmi időszámítást” 1931-ben fazonírozták, de végül csak 1940-ben tértek vissza teljesen a Gergely-naptárhoz.)

Valery Jacobi: Valery Jacobi: "Thermidor 9.-e"


Hogy forradalom volt-e 1917? Kétségtelenül – ha van még értelme ennek a totálisan devalválódott szónak (amit a marketingtől a tudományon át az aktuálpolitikáig napi rendszerességgel koptatunk), akkor forradalom volt. „A forradalmak a történelem mozdonyai” – írta Marx 1850-ben az egy időben szintén rommá (falfelirattá, plakátszlogenné, jelszóharsogássá) omlasztott, ám mégis érzékletes metaforát: a történelmet jelentő mozgás, dinamizmus forradalmak idején felgyorsul, a viszonyok változása szédítővé válik, habos tajtékot vetve vágtázni kezd a braudeli longue durée. Napról-napra múlnak okafogyottá az aktuális jövők, és a politika (a szó eredeti értelmében) közüggyé válik, sőt az utca ügyévé: a forradalmakat nem a palotákban és kabinetekben vívják.

Ugyanakkor a viszonyok pergőtüzét sem lehet egy-két napra fókuszálni. A történelem folyamatát felgyorsító forradalmak maguk is folyamatok, kezdőpontjuk és végpontjuk kijelölése sosem egyszerű (és nem is feltétlenül szükséges). 1917 októbere már jóval február előtt megkezdődött – bizonyos értelemben már 1905-ben, mikor egy elavult, anakronisztikus szuperhatalom képtelen volt adekvát – akár kapitalista – válaszokat adni a belső elégedetlenségre csakúgy, mint a nemzetközi kihívásokra. Persze, akár korábbra is tehetjük a startvonalat: a XIX. századi Oroszország mérhetetlenül gazdag volt kiaknázatlan területekben, természeti erőforrásokban, és forradalmi mozgalmakban. Az első kettővel elmaradott prekapitalista rendszere nem tudott a kihívásoknak megfelelően élni – az utóbbiak azonban a XX. század elejére (részben éppen ezért) meglepő eredményt hoztak.

A téli palota megrohamozásának filmbéli rekreációja.A téli palota megrohamozásának filmbéli rekreációja.


Az értelmiség mozgalmai – hiszen a narodnyikoktól kezdve egészen a bolsevikokig az összes orosz forradalmi mozgalom alapvetően értelmiségi belügynek számított – megtalálták az utat a „szélesebb tömegekhez”, és előbb 1905-ben, majd 1917 elejétől olyan össztársadalmi diskurzus alakult ki viharos gyorsasággal, amelynek kereteit a radikális változás igénye, vagyis tulajdonképpen a forradalom jelölte ki. Ez tulajdonképpen minden elméleti forradalmár számára meglepetést jelentett: 1916-ban még maga Lenin is azt nyilatkozta, hogy az ő életében vélhetően nem kerül sor forradalomra Oroszországban – ebben persze annak is szerepe volt, hogy a forradalmat (éspedig konkrétan a szocialista forradalmat) mindenki Nyugat-Európából (Németországból vagy Angliából) várta olyannyira, hogy még 1918-1919-ben is a Nyugaton kirobbanó világforradalom perspektívájában tudták csak elképzelni az oroszországi forradalom fennmaradását.

Ám ez a folyamat – vagyis az immár elviselhetetlenné vált viszonyok tarthatatlanságát a saját bőrükön érző parasztok, munkások, és a parasztokból és munkásokból besorozott katonák, valamint a viszonyok tarthatatlanságát elméletileg már régen kidolgozó, propagáló, terjesztő értelmiségi forradalmárok szép találkozása a cárizmus boncasztalán – éppen annyira hajtóereje, mint korlátja is volt a forradalomnak.

Míg a csatahajókon, a lövészárkokban, az üzemcsarnokokban és az utcán a legfontosabb, mindent felülíró törekvés a háború azonnali befejezése volt, addig a forradalmi miliő kész receptekkel rendelkezett a társadalom radikális, sőt totális átalakítására – pontosabban állandó vitákban formálta ezeket a recepteket. 1917 februárjától októberig, majd októbertől új leosztásban, de a forradalmi miliő (amely egyre inkább, egyre kizárólagosabban a bolsevikokat jelentette) arra kényszerült, amitől Marx és Engels már a Kommunista Kiáltványban óva intette a kommunistákat: hogy „saját elveinek kaptafájára húzza a valóságos mozgalmat”. Az új logika a forradalom sikerének történelmi lehetőségét a hatalom megragadásában, majd megtartásában látta (Lenin másként – bár nem alapvetően másként – válaszolt 1917 derekán, az Állam és forradalom megírásakor, és őszén, csupán néhány héttel később arra a kérdésre, hogy megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat.)

A kibocsátott dekrétumok részben a forradalmi „tömegek” forradalmi közakaratának, részben pedig a forradalmi mozgalom történelmi tapasztalatokból lepárolt társadalommérnöki elképzeléseinek hatását mutatták – a váratlanul (bár – ez csak látszólagos antagonizmus – alaposan előkészített) hatalomátvétel új reálpolitikát kívánt, ám ez a reálpolitika már a kezdetektől olyan elemeket tartalmazott, amelyek kibékíthetetlenek voltak az eredeti forradalmi célkitűzésekkel. Ilyen értelemben a forradalom győzött, ám saját győzelmével egyidejűleg, attól lényegében elkülöníthetetlenül megkezdte önmaga felszámolását. A „forradalmi defetizmus” ilyen módon „forradalmi honvédelemmé” alakult (a jelzett szó megváltozása alapvető változást hozott a jelző értelmezésébe), a „munka felszabadítása” (vagy marxibb terminológiával: „a bérmunka felszámolása”) a munka kizsákmányolásának fokozásává és a munka új apoteózisává (minden diktatúra ábécéjévé) vált, az állam „elhalása” az állami centralizáció (és lépésről-lépésre a bürokrácia) totális megerősödésévé alakult, és a szabadság – nos, a szabadságról, mint afféle szépelgő, liberális csökevényről, immár nemigen esett szó.

Gustav Klutsis: Gustav Klutsis: "Soká éljenek Sztálin sztakhanovista hősei!", 1936-os plakát az Alexei Sztakhanov neve alatti kizsákmányolás ideológiája.


A forradalom ebben az értelemben nem „elfajult”, ahogy utóbb Bordiga, vagy a „munkásállamról” szólva Trockij hirdette, hanem önmagába kódolva hordozta saját bukását, antitézisét: a viszonyok nem eléggé radikális, vagyis éppen a gyökereket, az alapvető kapitalista ellentmondásokat nem érintő, hierarchikus kvázi-meghaladása, miközben valóban sokat elért a társadalom átalakításában, és utóbb az óriási ország modernizálásában is, de ezért előbb magát a forradalmat, majd pedig a forradalom névleges bázisául szolgáló termelőket kellett feláldoznia.

Ez persze nem egycsapásra történt, ugyanakkor nem beszélhetünk totális fordulatról sem. A magántulajdon lebontásának elvét a bolsevikok lényegében már a kezdeteknél feladták, mikor átvették – a szerző megjelölése nélkül – az eszerek földosztásra vonatkozó programját, vagyis a föld „használatának átadását” a parasztoknak. Más kérdés, hogy az eredeti kommunista követelés – vagyis a föld kollektív, társadalmi használata – utóbb már a sztálini állam terrorja alatt, a totális állam diktatúrája keretében ment végbe, és így óhatatlanul sokkal rémesebb eredményeket hozott, mint bármilyen addigi gyakorlat vagy elmélet. A világforradalom perspektívája – amely sajátos módon szembekerült az emberek általános és teljes békevágyával – részben Breszt-Litovszkban került le a napirendről (ahol Lenin csak többszöri nekifutásra, lemondással fenyegtőzve tudta keresztülvinni a béke aláírását), részben pedig a nyugati forradalmi fellendülés – különösen az 1918-as németországi forradalom, illetve az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság – elbukásával.

A bérmunka felszámolása pedig a – részben a német háborús gazdaság mintájára bevezetett – hadikommunizmusban lényegében csak a béreket számolta fel (ideiglenesen az egész pénzforgalmat), a munka ezzel szemben egyre intenzívebbé vált, és a kizsákmányolás fokozását, a munka elidegenedettségének fennmaradását csak rövid ideig lehetett lózungokkal elfedni. A helyzet tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbbá vált – 1920-ban már rengeteg proletár és szegényparaszt lázadozott a bolsevik hatalom ellen, ami 1921-ben a kronstadti felkelésben kulminált, mikor a kronstadtiak kommunistáktól (értsd: bolsevikoktól) mentes szovjeteket követeltek. Ez volt az öndefinitív szovjethatalom legrémesebb álma: a forradalom delikát hősei a forradalom nevében kérik számon a forradalom legfontosabb jelszavát: „minden hatalmat a szovjeteknek” – mikor immár világossá vált, hogy – Lenin szavaival – a „proletariátus diktatúrájának” a „szovjethatalom” csak afféle beceneve, és valójában a párt diktatúrájáról van szó. Hogy ez miként nőtt át az állam, a bürokrácia totális (és Sztálin személyében perszonifikált) diktatúrájává, az a történet későbbi felvonása – változás, de logikus változás.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy 1917 októbere ne lett volna forradalom, és ne lett volna „nagy”. A huszadik század egyik legfontosabb, legnagyobb változást hozó eseménysorozatának szimbolikus csúcspontja volt – és eredményében (önmaga megbuktatásával, az orosz birodalmiság továbbörökítésével, a totális állami kontroll megteremtésével, végső soron az államkapitalizmus kialakításával) éppen azt bizonyította, hogy a kapitalizmusban még olyan tartalékok rejlenek, amilyeneket sem Marx, sem más forradalmár és forradalmi gondolkodó nem látott meg. A forradalom önfelszámolása hosszú folyamat volt, és egy viszonylag rövid ideig – a polgárháború végétől mintegy 1926-ig, mikor világossá vált, hogy a szovjet állam világforradalom helyett immár egy sajátos imperialista külpolitikát folytat, amit a külföldi kommunista pártok „bolsevizálásának” végrehajtása jelzett – még akár úgy is tűnhetett, hogy beigazolódhatnak a millenáris ígéretek.

Erre a néhány röpke évre a feszítő ellentmondások közepette is Moszkva lett „a világ proletariátusának fővárosa”, az avantgárd, forradalmi kultúra fellegvára, a legkülönfélébb társadalmi kísérletek kohója. Nyilvánvaló, hogy Marxból nem levezethető Lenin (aki valójában antimarxista volt), és Leninből nem következik egyenesen Sztálin (aki egyszerre volt antimarxista és antileninista). Ám kétségtelen tény, hogy a világ megváltásának programjából a marxi „valódi emberi történelem kezdete” helyett az emberi történelem egyik legsötétebb fejezete nőtt ki: a sztálini rémállam, még ha ehhez az eredeti programot meg is kellett tagadni. Ez az állam azonban véletlenül sem volt sem kommunista, sem pedig szocialista – maga volt az ellenforradalom, teljes győzelmében. A kapitalizmus végső érve egy sajátos Armageddonban, ami a világforradalom lehetett volna.

Sztálin kultusz az ötvenes években.Sztálin kultusz az ötvenes években.


Így az a sajátos helyzet áll elő, hogy Magyarország miniszterelnöke nem csak abban hazudik, amit kimond (hogy a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” nem volt sem októberi, sem nagy, sem pedig forradalom), hanem abban is, amit elhallgatva állít (és amiben gátlástalanul összemossa a forradalmat a forradalom bukásával): hogy ezekkel ellentétben viszont szocialista volt. Hiszen az is volt, és az ellentéte is. Az eredményét (a kimenetelét) ismerjük, vagy legalábbis ismerni véljük. Azonban ez csupán részeredmény. Hiszen azok az alapvető társadalmi ellentmondások, amikre a kommunizmus választ akart adni, a mai napig fennállnak, és ismét egyre világosabbá válik, hogy a rendszer örökkévaló fenntarthatóságában hinni a legteljesebb utópia: a példátlan egyenlőtlenség, a globális klímakatasztrófa, a széteső demokráciák mind ezt mutatják. Hogy mik lesznek a válaszok (hogy lesznek-e válaszok, és lesz-e idő a válaszokra), nem tudhatjuk. De a forradalom (amelynek 1917 egy fontos epizódja volt) mindig napirenden van, amíg az okai léteznek.

Vagy amíg létezünk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!