2017. december 18. hétfőAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hatalom és forradalmi terror

Egyed Péter 2017. november 22. 14:55, utolsó frissítés: 14:55

Az 1917-es forradalom egyik fő kérdése a hatalom megtartása volt, és az is központi kérdéssé vált, hogy a ennek érdekében használható-e a terror.


A Nagy Októberi Szocialista Forradalom megvalósíthatóságához sok körülménynek kellett közrejátszania. Ezek közül az egyik legfontosabb elméletileg és gyakorlatilag is megoldandó kérdés a hatalom birtoklása volt, illetve annak maximális koncentrálása egyetlenegy vezető párt, valamint annak irányító grémiuma kezében. A forradalmat megelőző két évtizedben az orosz pártok rendszerében fontos szerepet töltött be az oroszországi Szociálforradalmár (eszer) Párt. Ez az orosz narodnyikizmus örökösének bizonyult, legfontosabb célkitűzése a (a Trockij által hevesen bírált módon) forradalminak tekintett oroszországi paraszttömegek földhöz juttatása, állampolgári státusának, szociális körülményeinek biztosítása, legfőképpen a föld-tulajdonviszonyainak rendezése révén.

Ez utóbbi összoroszországi viszonylatban rendkívül komplex feladat lett volna, merthogy – a jobbágyfelszabadítást követően is – a közigazgatási lokáció, földterületek minősége, a családok nagysága összefüggésében kellett volna a volt jobbágy és részes- osztályok és rétegek számára kiegyensúlyozottan egyenlő birtoknagyságot biztosítani. Az eszerek mindezt a demokratikus köztársaság keretei között látták megvalósíthatónak és jelentős kormányzati tényező voltak 1917 februárja-1918 januárja között, amikor az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása után a bolsevikok az eszer pártot magát is feloszlatták (ekkorra már megtehették). A baloldali eszereket integrálta a bolsevik párt, a jobboldali eszerek végső felszámolása 1922 kora nyarán történt meg, egy monstre koncepciós per során.

Lenin megérkezik a szentpétervári Finland állomásra 1917 áprilisában.Lenin megérkezik a szentpétervári Finland állomásra 1917 áprilisában.


A forradalom kivitelezői a bolsevikok voltak. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt marxista alapokon szerveződött párt ideológiája szerint a forradalom fő hajtóereje a forradalmi munkáspárt. Ennek vezetését egy olyan pártnak kell biztosítania, amely tipológiailag különbözik minden elődjétől, annyiban, hogy tagjai a közvetlen politikai cselekvésnek elkötelezett forradalmárok. Az élcsapat párt koncepcióját Vlagyimir Iljics Uljanov, Lenin dolgozta ki. A párt 1903-as kongresszusa fogadta el koncepcióját, ugyanakkor végleges szakítás következett be a két nagy frakció, a mensevikek és bolsevikok között. (Szóhasználati ellentmondás: a mensevikek voltak a többség, a bolsevikok pedig a kisebbség.). Ugyanakkor az ideológiai különbségeket is definiálták, amennyiben a mensevikek történelmi marxisták maradtak, a bolsevikok pedig a forradalmi marxizmus ideologémái szerint építkeztek. (A mensevik frakció baloldali része 1917-18 folyamán betagolódott a bolesevik pártba.)

1917-re a bolsevikok teljesen magukhoz ragadták a hatalmat és júliusban már megpróbálták megdönteni Kerenszkij Ideiglenes Kormányát, ezzel együtt pedig felszámolni a polgári köztársaságot. (A főpróba azonban, amint Lev Davidovics Bronstein, Trockij hangsúlyozta, az 1905-ös forradalmi kísérlet volt. Ugyanő így jellemezte a Péterváron 1917 nyarán uralkodó állapotokat: „Maga a tömeg is még csecsemőre hasonlított, aki kicserepesedett ajkával rátapad a forradalom emlőire.” A tömeg vezetésére, szervezési kompetenciákkal is, a bolsevikok immár alkalmasak voltak, párt-összefüggésekben soha nem látott hatalom-koncentrációt, az egypártrendszert hozva létre.

Ha a Lenin és Sztálin nézetei, irodalmi hozzáférhetőségük mindig is megvoltak és megvannak tájainkon is, nem ez a helyzet Trockijjal. Közismert, hogy nézetei teljesen tiltottak voltak, könyvei fellelhetetlenek. Ezért a továbbiakban az ő koncepciója alapján exponáljuk a forradalom legfontosabb kérdéseit. E koncepció elméleti szintézise Trockij 1920-as röpirata, a Terrorizmus és kommunizmus (Anti-Kautsky), amelyben a német-osztrák szociáldemokrácia legtekintélyesebb teoretikusának, a történelmi marxista alapokon megmaradt Karl Kautskynak 1919-es írására válaszolt.

Kautsky kortársként azt a kérdést tette fel – többek között – hogy szükségszerű-e a forradalmi terrorral járó Oroszországban megtapasztalt rendkívüli vérontás, hogy a forradalomnak ez immanens velejárója-e avagy nem? Trockij válasza elméleti és gyakorlati elemeket is tartalmaz: gyakorlatiakat, hiszen a forradalom elismerten második számú vezetőjeként a Vörös Hadsereg valamint a hadigazdaság megszervezőjeként kétségtelenül neki volt a legtöbb tapasztalata. Trockij mindenek előtt a háborús helyzet fontosságát hangsúlyozta, amely olyan túlfeszített állapotot hozott létre, amelyben egy létező forradalmi párt megadhatja a korszellemnek megfelelő irányt. Nincs már meg a mindennapi élet rutinja, és a „legalitás hipnózisa” a proletariátus fölött gyakorolt minden hatását elveszíti.

Ha a II. Internacionálé teoretikusai és legfőképpen Kautsky végig úgy gondolták, hogy a parlamentáris demokrácia (nemzeti keretekben) képes arra, hogy egyféle politikai matematika, kalkulus eredményeképpen végeredményben biztosíthatja a munkásosztály hatalomra kerülését (a szocialista-szociáldemokrata pártok többségével a parlamentekben), akkor az oroszországi tapasztalat ezzel szemben azt tette nyilvánvalóvá, hogy a szocialista hatalom egyetlen lehetséges formája a proletárdiktatúra. A tulajdonviszonyok megváltoztatása, a forradalom társadalmi alapja nem jöhet létre enélkül. Tehát az állam minden hatalmát, elsősorban az erőszakszervezeteket a proletariátus kezébe kell adni, vagy ha ez nem sikerül (mert osztályalapon aligha sikerülhet), létre kell hozni a saját szervezeteket. Van ennek egy általánosabb vonzata is, mégpedig, hogy le kelll mondani a száz év alatt kialakult normatív rendről, a kialakult normák hatalmáról, azaz a polgári jogrendről. Ez egzisztenciális kérdés: a proletariátus minden megnyerhet, de ahhoz, hogy mindent megnyerjen, a burzsoáziának mindent el kell veszítenie. Semmiféle kompromisszum nem lehetséges, csak az erő nyelvén lehet beszélni. A proletariátus szabadon dönthet az engedményekről, amely alatt a kispolgárságnak és a középparasztságnak tett engedményeket kell érteni, ők átemelhetőek az új társadalomba (később Trockij felismerte, hogy a szakértelmiség nélkül sem lehet legalábbis az átmenetet biztosítani).

Trockij dolgozószobájában.Trockij dolgozószobájában.


Tehát a burzsoáziának mentálisan is el kell fogadnia, hogy egyetlen út van, le kell vonulni a történelem színpadáról, minden ellenállást be kell szüntetni. Ahhoz, hogy ez az ellenállás gyakorlatilag is megszűnjön, teljes erővel, terrorral kell ellene fordulni, hiszen háborús körülmények vannak. És ezt tagadhatatlan volt: egyrészt az I. világháború következményeivel kellett számolni, másfelől pedig a kibontakozó polgárháborúval. 1919 októberében a Pétervár ellen északnyugatról támadó Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics tábornok vezette fehér hadsereget kellett visszaverni, 1919 és 1920 között pedig két fronton, a Volga felől Moszkva felé támadó Anton Ivanovics Gyenyikin és Pjotr Nyikolajevics Vrangel tábornokok hatalmas fehér hadseregét kellett leküzdeni, keleten pedig Alekszandr Vaszilijevics Kolcsak admirális szintén jelentős haderejét kellett lebírni.

Trockij, a forradalmár marxista számára természetesen az elméleti kérdések is igen fontosak voltak. Ő is világtörténelmi folyamatnak (abszolút történelmi szükségszerűségnek) tartotta a munkásosztálynak a szocializmus felé vezető útját, amelyet az első (imperialista) világháború megszakított. Ennek kirobbantásában a burzsoáziának még voltak eszközei, elsősorban a munkásarisztokráciával kötött paktuma. Ugyanakkor Trockij nem becsülte le mindazt a kultúrát és lehetőséget, amelyet a polgári társadalom a nemzeti demokráciákban a munkaszervezet és főleg a bérezési formák szempontjából kifejlesztett. A bérezési formák sokaságát egyféle nemzeti pedagógiának tekintette, amely elősegítette a törvényes megoldásokhoz kapcsolódó előítéletek fennmaradását, valamint a mindenféle megalkuvásokat, az opportunizmust.

Az imperialista háborús vereség meg kellett hogy mutassa a burzsoázia számára, hogy a nemzeti keretek között megvalósuló osztályuralomnak vége van, hogy a nemzeti demokrácia fundamentális eszméje a parlamentarizmussal együtt végképp megbukott. A burzsoázia végső tehetetlensége abban is megmutatkozott, hogy egyetlenegy eszköze maradt, a lojális tisztikar. A nemzeti ideologéma bukása rámutatott arra is – a történelmi marxisták, német szociáldemokraták számára is -, hogy a nemzetek nem váltak „választói klubokká”, amelyben a szocialista többség megszavazhatta volna a társadalmi forradalmat. Ellenkezőleg: az erőszakos forradalom vált történelmi szükségszerűséggé, a kérdések a barikádokon dőlnek el – mint ahogy azt egykor a polgári harmadik rend tapasztalata bebizonyította. Semmiképpen sem lehet restaurálni a polgári nemzeti demokráciát („teljes debilitásában”) ez nem egyéb, mint a reakciós utópiák táplálása.

Történelmi kibontakozásban tehát - eltérően a demokrácia fentebb kifejtett metafizikájától – a proletariátus úgy tekint a demokráciára, mint a burzsoázia kezében használatos eszközre, amelyet bizonyos mértékben a proletariátus is használhatott, annak is a javára vált. Ha azonban nem vetjük el – hangsúlyozta Trockij -, útját álljuk a történelmi kibontakozásnak. Nem ideális normákkal kell foglalkozni, hanem figyelembe kell venni a proletariátus reális politikai társadalmi igényeit, szükségleteit, egzigenciáit. A jelen polgárháborús helyzetben pedig élet-halál kérdése, hogy minden koncentrálható erőt a fehér ellenforradalom leverésére kell fordítani, minden eszközzel, kívül és belül – foglalta össze végül a kibontakozás egyetlen irányát- , amelyen haladni lehet.

Kautsky halálos ágyán.Kautsky halálos ágyán.


Ebben – Marx nyomán, aki több művében foglalkozott a Párizsi Kommün kérdésével – Trockij is azon az állásponton volt, hogy a párizsi proletariátus, mint a Kommün legfőbb ereje, illetve vezetői – két nagy koncepcionális hibát követtek el. Az egyik nagyon is konkrét tévedés volt: nem kellett volna – a demokratikus normák értelmében – választásokat tartani, hanem minden erővel üldözni kellett volna a burzsoázia védelmében felvonuló hadsereget Versaillesig, ahol a Thiers miniszterelnök vezette kormány székelt. „A polgárháborút nem lehet választások miatt megszakítani.” A másik – szervesebb kérdés – a szervezésé. Minden forradalom sikere a maximális, mindenre kiterjedő szervezés kérdése! – ebből nem lehet engedni és ezt támasztja alá az 1905-ös, majd az 1917 július forradalmi kísérlet sikertelensége is.

Híres művében - Gondolatok az erőszakról - annak idején Georges Sorel az egyetlen lehetséges módot, amelyben a burzsoázia osztályuralma megdönthető a munkásosztály háborús jellegű általános politikai sztrájkjában látta. Nos, az orosz forradalom háború is volt, a szó legszorosabb értelmében. Ennek sajátos morbid következménye az, hogy a háborús áldozatokat nem kellett a forradalom, illetve a forradalmi terror áldozatainak tekinteni – Trockij sajátos logikája szerint. A szervezés nyilván az államhatalmi szervek, a közigazgatás, infrastrukturális logisztika fölötti totális ellenőrzést, annak uralását és vezetését jelenti, valamint – az új szükségleteknek megfelelő szervezetek létrehozását.

Az osztálylogika – szemben az ideologikus nemzeti logikával – kognitív, mentális kérdés is. Ebben kell gondolkozni, hogy létre tudjuk hozni a tisztán politikai egzigenciákat. Ezek pedig azt mutatják, hogy a demokratikus képviseletnek nem a parlamentekben a helye, hanem a népi tömegek közvetlen közelében. A szovjet tapasztalat, a tanácsok bevezetése megmutatta, hogy ezek sokkal komplexebb, szervesebb, tisztességesebb kapcsolatot biztosítottak a katonák és a munkások, majd a parasztság, a népi tömegek többségével. (A falusi szovjetekben az ún. Szegénybizottságok a szegényparasztságot hozták vezető helyzetbe.) Továbbá és elméletileg: a szovjetek a többséget nem statikusan fejezik ki, hanem dinamikusan fogalmazzák meg.

A forradalmi diktatúra útján a proletariátus azt mutatta meg, hogy nem különböző pártokkal rivalizál, nem „művészkedik összefüggéstelenül”, hanem maradéktalanul fel tudja mutatni az összes osztályok érdekeltségét. Ezt sokkal inkább képes megtenni mint a parlamentáris demokrácia. Ugyanakkor a tudatosodás, tudatosítás, a politikai kultúra kialakításának az eszközei is lehetnek. A polgárháború befejeztével a munkásosztály diktatúrája majd kibontakoztatja összes teremtő erőit is, ez lévén tulajdonképpeni történelmi hivatása a marxista logika szerint, ami azzal jár, hogy a tudatukban visszamaradt tömegek is fel tudnak zárkózni a történelmi perspektívához.

Immár a forradalmat követő szakaszra tekintve: a kötelező munka racionális alkalmazásával, valamint a javak központosított elosztásával az új rendszer mindenkit bevon a gazdaság rendszerébe, a szovjetek szervező munkája által. A szovjetek, amelyek a forradalom alatt és az azt követő periódusban a politikai hatalom szervei – „minden hatalmat a szovjeteknek!”, szólt a híres jelszó – majd átalakulnak gazdasági szervezetekké.

Mindezek a kérdések megannyi elméleti és gyakorlati-tapasztalati perspektívát jelentenek a terror metafizikai kérdésének, vagy sokkal inkább történeti problematikájának a megoldásában. A terror tehát jóval összetettebb jelenség, mint ami a közvetlen (sokszor individuális) cselekvésből fakadna. Trockij álláspontja mindezeknek a fényében kategorikus volt. Hangsúlyozta, hogy a terror sokkal inkább természeti jelenség, a természetjog része, mint azt ahogy a teoretikusok el tudnák gondolni. Nem helyzeti és kontingens fenomén, ahogyan az a különböző (bajor, magyar) tanácsköztársaságok tapasztalatában megmutatkozott. Nem is immanens, önmagában álló érték – ahogyan azt a közvetlen cselekvés (action directe) teoretikusai olyannyira szeretik hangoztatni. Ez megmutatkozott az európai vallásháborúkban is (Itt Trockijnak feltétlenül igaza van, hiszen a békekötő felek is tudatában voltak annak, hogy Európa lakosságának az egyharmada odaveszett…).

A francia forradalom jakobinusai is felismerték a természeti szükségszerűséget, amikor – kezdetben és ideologikusan – a hatalom alapjának a városi szegénységet tekintették. A harc tapasztalata minden esetben a szélsőségesség volt – hangsúlyozta Trockij -, ez pedig mindig az ellenállás, a reakció erejétől függ, amelyben belső és külső összefüggések egyaránt munkálnak. Minél erősebb a legyőzött osztály ellenállása, a kényszer (immár nem a törvényé) és az erőszak annál vehemensebb lesz és a terror rendszerévé alakul. Az orosz forradalmat tekintve: 1917-ben, a Pétervár elleni, külföld által vezetett támadás – a kadettok lázadását is ideértve – hatott oda, hogy a munkásosztály felismerte, minden erővel katonailag kell csapást mérnie életben maradása érdekében.

Budapest belvárosa a nem sokkal korábban ledöntött Sztálin-szobor fejével 1956-ban.Budapest belvárosa a nem sokkal korábban ledöntött Sztálin-szobor fejével 1956-ban.


Ezek a körülmények eloszlatták a zavarodottságot és megmutatták, hogy a kormányzati terror legkegyetlenebb módszereihez kell nyúlni. Tehát nem úgy kell gondolkodni, ahogyan Kautsky teszi, hogy a foradalomnak valamiféle implikátuma lenne az ellenőrizhetetlenné váló terror és a fegyveres felkelés. A terror mint önmagában álló érték, „en soi” valóság, banalitás. Ellenkezőleg, nagyon is konkrét kérdésekről van szó: a forradalom azt kéri a forradalmi osztálytól, hogy minden eszközt bevessen a cél elérése érdekében, ha kell a terrorizmust is, ha ez szükséges. Az kétségtelen, hogy minden ellenszegülést a leghatározottabban, fegyverrel kell leverni.

Lehet-e mindezzel emberi jogi argumentumokat szembehelyezni? (Az emberi élet mint legfőbb érték kérdéséről van szó elsősorban, aztán szabadság, méltóság ...) Az élet mindenek felett való, abszolút értékét (és ami ebből fakad, a védelmét) régen kétségbe vonta a munkaerő áru-jellege, a kapitalizmus alapja, a legaljasabb formára lehetséges átváltoztathatósága. Ugyanehhez járul az imperialista háború tapasztalata, amelyben a munkás és paraszti tömegeket szemrebbenés nélkül küldte vágóhídra a nemzeti burzsoázia.

Fontos hangsúlyozni, hogy itt Trockij továbbra is a tiszta osztálylogika szerint ítélt – de véleménye legalábbis az Osztrák-magyar Monarchia, Németország és éppen Oroszország szempontjából legalábbis kérdéses. Ezzel szemben hangsúlyozni kell, hogy a forradalmi terror legfontosabb eszköze a megfélemlítés – ezt a formát alkalmazták tömegével a középparasztság esetében – végső formája a halálbüntetés, de ez a háborús összefüggésekben relatíve ítélhető meg. A végső kritérium a hatékonyság: a terrornak abszolúte hatékonynak kell lennie azzal az osztállyal szemben, amely nem akarja elhagyni a történelmi játszóteret.

A terrort is meg kellett szervezni: 1917-ben a népbiztosok Tanácsa létrehozta az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot az Ellenforradalom elleni Harcra (közismert nevén VCK-CSEKA), Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij vezetésével. Ez 1921-ig működött ebben a formában, amikor is helyét átvette az Állami Politikai Hatóság (GPU). Ezek a politikai-állambiztonsági szervezetek szakmailag kivitelezték a tömeges megfélemlítéseket, elhurcolásokat és kivégzéseket, amelyeknek tíz- majd százezerszámra estek áldozatul az „ellenforradalmi elemek”. Ez volt a szervezetileg is tökéletes, történelmi nagyságrendű újítás, a vörös terror.

A szöveg némileg módosított változata a 127 Önképzőkör és az Erdélyi Magyar Filozófia Társaság által szervezett "1917≈2017" konferencián elhangzott előadásnak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!