Egy magasztos ébredés és veszélyei
Slavoj ®iľek 2017. november 23. 13:44, utolsó frissítés: 15:25A szlovén filozófus a #metoo kampányról és annak társadalmi kontextusáról, valamint vélt és valós veszélyeiről írt.
2017 november hetedikén Judith Butler részt vett egy Brazíliában, Sao Paulo-ban létrejött, kifejezetten egyértelmű célzatú konferencia megszervezésében. Mindannak ellenére, hogy a konferencia elnevezése „A demokrácia végzetei” volt, így tehát semmi köze nem volt az általában vele asszociált transzneműség tematikáihoz, mégis jobboldali tüntetők tömege gyűlt a helyszínre és elégettek egy Butlert ábrázoló bábut, miközben azt kiabálták: „Quimem a bruxa!” (portugál: égesd el a boszorkányt). Ez a fura incidens mindössze csak egy újabb abban a sorozatban, amely a legtisztábban láttatja, hogy a szexuális elkülönbözés manapság két egymást kiegészítő módon politizálódik: a társadalmi nemi identitások transznemű fluidifikálódása és az erre adott neo-konzervatív reakció formáiban.
Valóban, a kapitalista dinamika híres leírása Karl Marx és Friedrich Engels Kommunista Kiáltványában kiegészítendő azzal, hogy a globális kapitalizmusban a szexuális „egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik”. Továbbá azzal is, hogy és szintén a szexualitás terén „...minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek.” Talán azért történik ez így, mert a kapitalizmus önmaga tendenciáiból kifolyólag felcseréli a standard normatív heteroszexualitást instabil, folyamatosan alakuló identitásokkal és/vagy irányultságokkal?
Manapság a „kisebbségek” és „marginálisak” ünneplése a domináns többségi álláspont – képviselői, még azok az alt-right aktivisták is, akik panaszkodnak a liberális politikai korrektség terrorja ellen, úgy tüntetik fel magukat, mint egy kisebbségi álláspont védelmezői. Vagy nézzük meg azokat a kritikusokat, akik úgy támadnak a patriarchátusra, mintha az ugyan még mindig hegemón pozícióban volna, figyelmen kívül hagyva azt, amit Marx és Engels már százötven éve megírt, a fentebb említett művük első fejezetében: „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt.” Ezt azonban figyelmen kívül hagyják azok a balos kultúrkritikusok, akik kritikájuk célpontjának a patriarchista ideológiát és gyakorlatot nevezik meg.
Mit kell tehát kezdenünk ezzel a feszültséggel? Arra korlátozzuk magunkat, hogy támogatjuk az identitások transznemű fluidifikációját, miközben kritikusai vagyunk a korlátainak? Van egy harmadik útja a most kirobbant nemi szerepek kritikájának – amikor a nők masszívan felszólalnak a férfiak által gyakorolt erőszak ellen. Mindezek mellett azonban, nem szabad a figyelmünket elterelje a média által felkapott ügyek bombasztikus tálalása arról, ami valójában történik: ez pedig nem más, mint egy korszakváltás, egy kiváló ébredés, egy új korszak az egyenlőség történetében.
Jelenleg az a többezer éves viszonyrendszer, amely a nemek közötti kapcsolatokat jelentette és elrendezte épp megkérdőjeleződik és aknamunka áldozatává válik. A most tüntető és felszólaló emberek pedig nem egy LGBT+ kisebbség, hanem a többség: a nők. Ami épp felszínre kerül, nem újdonság – olyasmi, amit mi (legalábbis homályosan) mindvégig tudtunk azonban nem voltunk képesek (vagy készek vagy akaratlagosak) nyíltan és tisztán elmondani: a nőket a szexuális kizsákmányolás száz és száz formájának teszi ki a társadalom. Ők pedig jelenleg felmutatják az egyenlőségről és kölcsönös tiszteletről tett nyilatkozataink sötét oldalát és többek közt arra döbbenünk közben rá, hogy mennyire kétszínűek (voltak és azok most is) a muzulmán társadalomban élő nők elnyomását érintő divatos kritikáink: így tehát szembe kell néznünk a saját magunk által végzett elnyomás és kizsákmányolás tényével.
Mint minden forradalmi lázadásban, most is lesz számos „igazságtalanság” és „irónia”. Például kétlem, hogy Louis CK tettei, legyenek bármennyire is nyomorúságosak és feslettek, egy kategóriába tehetőek lennének a közvetlen szexuális erőszakkal (ford. megjegyz.: Louis CK három nőt kényszerített arra, hogy végignézzék, amint maszturbál). Azonban ismét: mindez nem kell elterelje a figyelmünket, hanem az előttünk lévő problémára kell figyelnünk. Noha jó pár ország már most közeledik egyfajta új poszt-patriarchális szexuális kultúra fele (például Izland, ahol a gyerekek több, mint kétharmada házasságon kívül születik és ahol több nő tölt be közintézményben hivatali posztot, mint férfi) az egyik kulcsfeladat az, hogy feltárjuk, hogy mi marad és mi veszik el a hagyományos udvarlási eljárásaink felborulásával. Mert bizony új szabályokat kell meghatároznunk, ha el akarjuk kerülni egy félelmen és bizonytalanságon alapuló steril kultúra létrejöttét.
Valóban, néhány intelligens feminista már régen felvetette, hogy ha megpróbáljuk az udvarlás egy teljesen politikailag korrekt formáját elképzelni, félelmetesen közel lyukadunk ki egy formális üzleti tranzakció jellemzőihez. A probléma épp abban áll, hogy a szexualitás, a hatalom és az erőszak sokkal mélyebben függenek össze, mint ahogy azt elsőre elgondolnánk olyan módon például, hogy olyasminek is az elemei, amit egyébként brutálisnak tartunk, szexualizálhatóak, vagyis képesek vagyunk egyfajta libidinális befektetésre velük kapcsolatban – mert voltaképp a szadizmus és a mazochizmus végérvényben szexuális aktivitások. Következésképpen az erőszaktól és hatalmi játékoktól megtisztított szexualitás voltaképp teljesen aszexualizálódik.
A következő feladat az, hogy biztosítsuk, hogy ez a folyamatos kirobbanás nem marad a gazdag és híres emberek szférájában, hanem szépen lassan lecsörgedezik és áthatja a láthatatlan személyek millióinak köznapi életét is. Végül, de nem utolsó sorban azonban, szükségszerű annak feltárása, hogy ezt az ébredést miként kapcsoljuk rá a folytatódó gazdasági és politikai küzdelmekre, avagy: miként akadályozzuk meg, hogy kisajátítsa ezt a nyugati liberális ideológia (és gyakorlat) annak érdekében, hogy újból megerősítse a nyugat előrébbvalóságát. Emlékezzünk, hogy Harvey Weinsteintől kezdődően hány és hány vádlott védekezett azzal, hogy terápiás megoldást fog keresni a viselkedésére – igazán gyomorforgató gesztus, ha még létezik ilyen! Az ő eseteik nem a privát patológia esetei, hanem a domináns maszkulin ideológiai és hatalmi struktúrák kifejeződései és épp ezen utóbbiakat szükségszerű megváltoztatni.
És pont akkor, amikor a Harvey Weinstein nyomán kirobbant botrány igazán elkezdett beindulni, publikálták az adóparadicsomokból kiszivárgott újabb iratokar és vajon nem épp az a tanulsága ennek az egésznek, hogy az ultragazdagok a saját kis speciális zónáikban élnek, ahol nem érvényes rájuk a mindennapi törvénykezés? Micah White két pontban fogalmazza meg ezt a tanulságot:
„Először is, az emberek bárhol is éljenek, függetlenül attól, hogy Amerikában vagy Oroszországban, ugyanaz a kis létszámú dúsgazdag elitkör nyomja el őket, amely jogtalanul irányítja a kormányainkat, korporációinkat, egyetemeinket és kultúránkat. /.../ van egy globális plutokrácia, amely korporációk ugyanazon maréknyi csapatát mozgósítja pénzei elrejtésére és több közös pontjuk van velük, mint az országaik polgáraival. Ez határozza meg a globális társadalmi mozgalmak színterét. / Másodszor pedig, és talán ez még fontosabb is, ezek az irat kiszivárogtatások azt mutatják, hogy Földünk két külön és egyenlőtlen világra szakadt: egyiket 200 000 ultramagas nettó értékű egyén lakja, a másikat a 7 milliárd magára hagyott polgár.”
Semmi újat nem tudtunk meg itt – már régóta homályos sejtéseink voltak erről. Ami igazán új, nem az, hogy ezen homályos sejtéseinket most kemény adat támasztja alá, hanem egy változás abban, amit Hegel nyomán a közmorálnak, Sitten-nek kell neveznünk, amely úgy tűnik jóval kevesebb korrupciót tűr el. Azonban nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy idealizáljuk ezt az új állapotot: a korrupció elleni harcot nagyon könnyen kisajátítják mindenféle konzervatív anti-liberális elemek, akiknek régi mottójuk már az, hogy „a túl sok demokrácia korrupcióhoz vezet.” Mindennek ellenére egy új színtér tárul fel a szemünk előtt: az a követelés a gazdagok és hatalommal rendelkezők iránt, hogy tartsák be a törvényeket lehet szubverzív, amennyiben a rendszer nem tudja ezt megengedni magának, vagyis annyiban, amennyiben az adóparadicsomok és a pénzügyi aktivitás más illegális formái a globális kapitalizmusba mélyen beágyazott részek.
Az első lépés ebbe az irányba az azon való eltöprengés, hogy miért nem követelte senki, hogy többé ne hallgassuk a U2 és Bono dalait, a magasztos humanitáriusét, aki mindig kész segíteni a szegény afrikaiakon, vagy Shakira dalait amiatt, hogy mindketten megpróbáltak kibújni az adófizetés terhe alól, és ezáltal hatalmas pénzeket csaltak el a hivatalos szervektől, vagy azon, hogy a brit királyi család kevesebb közpénzt kellene kapjon, mert saját vagyonuk egy részét különböző adóoázisokba fektették, miközben az a tény, hogy Louis CK elővette hímtagját három nő előtt, azon nyomban tönkretette a karrierjét. Vajon ez nem mindössze Bertolt Brecht híres „Ugyan mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?” mottójának egy új változata csupán? Az adócsalás elviselhető, miközben a hímtagod elővétele mások előtt azonnali hatállyal társadalmon kívül helyez?
Küzdenünk kell azért, hogy ez az ébredés is ismét ne fulladjon bele abba a jelenségbe, amikor a politikai legitimációja valaminek mindössze a szubjektum áldozati státusának lábjegyzete. A kortárs szubjektivitás legalapvetőbb jellemzője manapság vajon nem az a fura kombináció, amely a szabad szubjektum végérvényben önnön sorsáért felelős léte és az a szubjektum között feszül, aki a beszéde autoritását a tőle független körülményeknek való kiszolgáltatottsága közé helyezi? Ahol bármilyen más emberrel való kontaktus potenciális fenyegetésként tételeződik fel – ha a másik dohányzik, ha a másik sóvárogva néz rám, már eleve fájdalmat okoz nekem: manapság az áldozatiság logikáját univerzalizálják, amely messze túlmutat a szexuális vagy rasszista zaklatás hagyományos esetein.
Elégséges a kártérítési pénzek fizetésének növekvő iparára gondolni, a dohányipar esetére az Egyesült Államokban egészen a holokauszt és a kényszermunka náci németországi áldozatain keresztül egészen azokig a véleményekig, amelyek szerint az Egyesült Államok százezer dollárokat kellene fizessen az afrikai-amerikai közösségnek mindazért, amitől meg voltak fosztva a rabszolgaság korszakában. A szubjektum felelőtlen áldozatként való univerzalizálása egy extrém nárcisztikus szempontot hordoz magában. Ebben a szempontban a Másikkal való bármilyen kontaktus a potenciális fenyegetettség csíráját hordozza magában az áldozat bizonytalan egyensúlyára nézve, így ez pedig nem az ellentéte, hanem sokkal inkább inherens velejárója a liberális szabad szubjektumnak. Az individualitás mai domináns formájában a pszcihológiai szubjektum énközpontú kijelentése paradox módon átfedést mutat az önmaga, mint a körülmények áldozataként való tételezéssel.
Egy skopjei hotelben, ahol nemrég megszálltam, az utastársam érdeklődött, hogy lehetséges-e a szobában dohányozni. A válasz, amit a recepcióstól kapott, kifejezetten egyedi volt: természetesen nem, a törvény tiltja. Azonban van hamuzó a szobában, szóval ez nem akadály. Azonban nem ez volt az utolsó a minket ért meglepetések sorában: amikor beléptünk a szobában, az asztalon ott állt egy üveg hamutálca, amelynek az aljába egy szál cigarettát tiltó tábla lehúzósát ragasztották. Így tehát nem az a laza kis játék volt, amelyet általában a könnyed hotelekben talál az ember, hogy bizalmasan odasúgják neki, hogy noha hivatalosan tiltva van, óvatosan mégiscsak megteheted egy nyitott ablak mellett állva, vagy valami ilyesmi.
Így pedig az ellentmondás (a tiltás és az engedmény között) nyíltan ki lett fejezve és így semlegesítve, ennek következtében pedig nemlétezőnek nyilvánítva. Vagyis az üzenet az volt: „tiltva van és íme, így kell elkövetned.” Visszatérve a folyamatban lévő ébredésünkhöz, a veszély az, hogy egy homológ formában a személyi szabadság ideológiája probléma nélkül fog összekapcsolódni az áldozatiság logikájával (amelyben a szabadság csendesen redukálódik arra, hogy szabadon felszínre hozza az egyén áldozat-állapotát) és ezáltal a felszínességre ítéli ennek az ébredésnek a valódi radikálisan emancipatórikus politizáltságát, így pedig a nők küzdelmét mindössze eggyé redukálja egyéb küzdelmek sorozatában – küzdelmek a globális kapitalizmus és az ökológiai lábnyom ellen, küzdelem egy másik demokráciáért és a rasszizmus ellen stb.
---
Slavoj ®iľek szlovén filozófus, Lacan-szakértő, a Ljubljanai Egyetem szociológia és filozófia intézetének kutatója, a New Yorki Egyetem kitüntett németszakos oktatója, a Londoni Egyetem Birkbeck társadalomkutató intézetének nemzetközi koordinátora, számos nagy hatású könyv szerzője. Magyarul a Törékeny Abszolútum: avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért és Zűr a paradicsomban: a történelem végétől a kapitalizmus végéig című művei olvashatóak. A poszt-lacaniánus elmélet egyik legjelentősebb képviselője, aki Lacan fogalmaival írja le a kortárs politikai és társadalmi jelenségeket és problémákat. Olyan baloldali gondolkodó, akit erősen befolyásoltak Hegel, Marx és Schelling elméletei. ®iľek politikailag is aktív: 1990-ben jelöltette magát az elnökválasztás során. Számos írása jelent meg, több mint ötven könyve, emellett dokumentumfilmek is készültek vele és róla. Legjelentősebb műve máig a Less than Nothing: Hegel and the shadow of Dialectical Materialism (Kevesebb a semminél: Hegel és a dialektikus materializmus árnyéka) című ezer oldalt meghaladó Hegel értelmezése.
Az írás egy rövidebb változata már megjelent az RT oldalon, ezt a változatot a szerző maga bocsátotta rendelkezésünkre. Fordította: Ivácson András Áron