Pszichózis a gyarmatokon, avagy hogyan lett a freudi álomfejtés hatalomtechnika?
Ivácson András Áron 2017. december 20. 17:00, utolsó frissítés: 18:38Egy történet még bőven az internetkorszak előttről, amikor a brit birodalomban a leigázottak álmait gyűjtötték.
Az nem újdonság, hogy a mindenkori hatalom sok mindent megtesz annak érdekében, hogy minél többet megtudjon a neki alárendeltekről – épp Kínában készülnek ennek egy hipermodern formáját bevezetni – azonban sokkal érdekesebb az, hogy erre már akkor is kísérletet tettek, amikor a mai technológiai lehetőségek kis hányada sem állt rendelkezésükre. Az alaptézis az, amit szakmai körökben már szinte az unalomig lehet hallani: minden államnak működési szükséglete, hogy napi szinten használható információval rendelkezzék a számára alárendeltek életéről. Korai formái az ilyen információszerzésnek a cenzus, a tulajdonjogi vizsgálat, az adónyilvántartás és lehetne még sorolni. Ezek kézzelfogható formái annak, ahogy az állam a tudás által gyakorol hatalmat a számára alárendeltek felett – ez az a szörnyű összeesküvéselmélet, amit a nemlétező „kulturális marxisták” állítottak...állítólag.
Azonban az idő haladtával minden államnak szüksége van arra is, hogy az ilyen jellegű eljárásait fejlessze és minél inkább kifinomultabbá, észrevehetetlenebbé azonban ezzel párhuzamosan minél erősebben a magánszférába hatolóbbá tegye. Ez már egy másik szörnyű összeesküvéselmélethez tartozik, amelyet Michel Foucault vezetett elő arról, hogy a hatalom az élet minden területén jelen van, nem csak hierarchikusan, hanem horizontálisan is működik és nem csupán az államapparátuson, hanem a kultúrán, a szexualitáson és a legrejtettebbnek vélt érzelemvilágunkban is azáltal, hogy a nyelv, amelyen ezeket megfogalmazzuk magunknak már eleve egy homogenizáló hatalmi struktúra. Egy mondatba sűrítve: bocsánat, barátaim, de nincs semmiféle „természeti” vagy „kezdeti” és „őszinte” „ősállapot” amibe vissza tudnátok vonulni a hatalom elől. Azt mondani, hogy a politika nem érdekel még csak félmegoldás sem egy olyan világban, amelyben viszont ti és a ti életetek nagyon is érdekli a politikát.
A huszadik század eleje nem véletlenül – és szerencsére – a Birodalmak Korának vége is egyben, azonban ekkor még a nagy európai birodalmak gyarmatai messze földön a világ minden táján elterjedtek voltak. Ebben a korban az az új technika, vagy legalábbis újnak vélt eljárás, amit az akkori birodalmak kisajátítottak, a Sigmund Freud által kidolgozott pszichoanalízis volt. Ennek megfelelően az egyik legelső ilyen kísérlet az volt, amikor a brit birodalom nekiállt összegyűjteni a Dél-Ázsiában, Afrikában, a Földközi-tenger területén, az indiai szubkontinensen, Nigériában, Ugandában, Ausztráliában és Salamon-szigeteken található gyarmatain élő alattvalók álmait. Az álomelemzés – akkoriban álomfejtésnek nevezték – a freudi pszcihoanalízis egyik leg(félre)ismertebb eljárása, amely közelről sem merül ki az „x dologgal álmodtál y fog történni” nonszensz bulvár „álmos könyvekkel”, hanem az illető társadalmi helyzetét, rangját, korábi élményeit, családi hátterét és még nagyon sok mindent figyelembe véve állít fel egy álomdiagnózist annak érdekében, hogy jobban megismerje az adott személy mentális működését.
Charles Gabriel Seligman brit antropológus és a London School of Economics tanára volt az, aki a legismertebb hasonló projektet vezette és egyben a legkiterjedtebbet is. Vegyünk egy példát: Luhzekhu egy Naga völgybéli, észak-elet indiai ember volt, aki egy felettesének számolt be az álmáról, amelyet amaz továbbított Seligmannak. Az álmot Luhzekhu 1924-ben látta és a következőképpen nézett ki: „Egyedül indultam el az iskola fele. Egy elefánt közeledett felém, amelynek senki nem ült a hátán. Úgy éreztem, hogy az öné [mármint Luhzekhu úgy érezte, hogy az elefánt annak a főnöknek a tulajdona, akinek meséli az álmát]. Attól féltem, hogy bánthat ezért megdobtam egy kővel. Hirtelen a saját otthonomban találtam magam a családommal és mind a tűz körül ültünk. Hirtelen hatalmas szél kerekedett és én az egyik oszlopba kapaszkodtam, mert attól féltem, hogy az orkán feldönti a házamat. Azonban az amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt. Megnéztem szerre mindenik oszlopát a házamnak, de különösen az ajtónál lévő faragottat és azt mondtam: ha nem lett volna ez az oszlop, a házam feldőlt volna és most nagy bajban lennék.”
Seligman vezetésével több ezer ilyen álmot gyűjtöttek össze a különböző gyarmatokról. Seligman különböző gyarmati kormányzatok tanácsadója volt, amelyek cserébe nem csak finanszírozták, hanem segítették is kutatásaiban. Seligman szakterülete a fizikai antropológia volt, amely abban a korban alig volt több koponyaméretekből intelligencia szintre történő felszínes következtetéseket levonó rasszista „tudománynál”, amely fiziognómia alapján kategorizálta az embereket és evolúciós hierarchiákba rendezte a különböző „típusokat”: par excellence kategorizáló és a brit imperializmust tökéletesen kiszolgáló „tudományág” volt.
Ilyen körülmények között Seligman projektje mondhatni utópikus volt, ugyanis arra volt kíváncsi, hogy az álomanalízisen keresztül (is) megnyilvánuló tudatalatti feltérképezése mennyit képes elmondani a brit uralom számára a neki alárendeltek valódi mentális világáról. Azon okból nyúlt a pszichoanalízishez, mert túlságosan szűknek, deterministának és egyoldalúnak tartotta a korábbi pszichológiai eszköztárat, különösen az addig pszichológiai mérőeszköznek tekintett stimulusra adott reakcióidő felméréseket. Ezeket Seligman a legjobb esetben is valamiféle technikai pontosságot eláruló féleszköznek tartotta, amelyek semmi szubsztanciálisat nem mondanak a vizsgált személy mentális világáról: annál is inkább, hogy antropológusként végletekig szkeptikus volt minden legmélyebb belső lényeg-ről szóló mendemondával szemben.
Ez a lépés már a korában vitatott volt kétszeresen is: először is, mert szcientista körökben nem csak akkor, hanem máig vitatott Freud személye és munkássága, másodszor pedig azért, mert az akkori sztereotíp nézet feltárhatatlanul idegennek és megérthetetlennek tartotta a „vadak” „primitív” elméjét és az ezekhez tartozó „primitív” kultúrákat. Seligman azonban jól tudta, hogy Freud szerint az álmok értelmét kizárólag a szigorú értelmezésükön keresztül lehet megfejteni, amely nem merül ki az álomnarratíva fordulatainak egyszerű bemutatásával. Ennek érdekében kifejezetten nagy segédapparátust állított munkába, hogy kikérdezzék az alájuk rendelt gyarmati helyieket álmaikról, ezekre megélt reakcióikról és hozzájuk kötődő érzelmeikről. Egy felszínes értelmezés szerint például Luhzekhu álma kimerülne fallikus szimbólumrendszere miatt annyiban, hogy énképe a „férfiasságban” és a „reprodukcióban” gyökerezik. Ennél azonban jóval komplexebb és nem várt eredményeket ért el ez a kutatás.
Első lépésben az a freudi toposz, hogy az álom voltaképp egy vágyteljesülés a tudatalattiban – vagyis az, hogy nagyon gyakori esetben olyasmit álmodunk meg, amit a valóságban szeretnénk, de nem tudunk vagy nem merünk megtenni – közel univerzálisnak bizonyult. Seligman megfigyelései során ugyan más-más helyeken más-más vágyak kerültek domináns szerepbe, azonban az az alapvető jelenség, hogy vágyat fejeznek ki, univerzális jellegű volt. A két álom a gyarmatosítás kontextusában Afrikában és Ausztráliában volt a leggyakoribb, de minden gyarmaton megjelent: halálvágy-késztetés (triebe) és a hivatali személlyel és az az általa képviselt hatalommal szembeni erőszakos lázadás vágya.
Más helyeken azonban a pszichoanalízis más jelenségei semmilyen formában nem voltak felfedezhetőek: például a szexuális fejlődési szakaszok, vagy a személyiségfejlődési stádiumok, ahogyan azokat Freud leírta, amire Seligman azt a magyarázatot adta, hogy ezek a gyarmati társadalmak egy olyannyira kevésbé merev szexuális erkölcsiséggel rendelkeznek, amelyekben a tudatalatti énnek nincs szüksége arra, hogy aláássa ezeket a laza erkölcsöket úgy, ahogy Európában a mindenféle társadalmi elfojtás következtében ez megtörténik.
Azonban nem állta meg a helyét az a konklúzió sem, hogy akkor Luhzekhu álmai a tipikusan imperialista logikában létező „vad” és „primitív” elme megnyilvánulásai. Seligman a BBC segítségével átlag brit polgárok százainak önmaguk által leírt és elemzett álmát kérte ki azon okból, hogy összehasonlítsa őket a gyarmatokon begyűjtött álmokkal. Alapvetően egy kontrollcsoportot akart, azonban sokkal nagyobb eredményt ért el annál ugyanis arra az akkoriban még meglepő eredményre jutott, hogy az álmok szimbolikája és ezek elemzése a két csoportban megegyezik. Két példát hozva csak, akár London, akár valamelyik gyarmata, a leggyakoribb szorongásos álomszimbolika a foghullás képében jelent meg, míg a kellemes, enyhén erotikus álmokhoz mindig a lebegés érzését asszociálták mindkét csoportban.
A gyarmatokon gyűjtött álmok és ezek összehasonlítása az európaiakkal mind-mind egy egyre inkább kikerülhetetlen következtetés irányába mutattak: a „vad” és a „civilizált” elme lényegileg azonos. Ezt a következtetést pedig nem csak a megegyező szimbolika támasztotta alá, hanem az ébrenlét során ezen álmoknak tulajdonított fontosság is, ugyanis az európai „civilizált” emberek többsége, akárcsak a nem-európai és az európaiak által „vadaknak” tartott emberek, profétikusnak tartják álmaikat a valódi életükre szólóan. A BBC által begyűjtött európai álomértelmezések többsége ugyanúgy a spiritualizmus, a telepátia, az asztrológia és profécia jegyeit viselte magán, továbbá pedig, ami még érdekesebb: amikor Seligman racionális érvekkel próbálta meggyőzni ezek megálmodóit, ezek nem voltak hajlandóak érveit elfogadni, sőt, felháborodásukat fejezték ki, hogy hogy képzeli, hogy beleszól az álmaik értelmezésébe?
Mindenesetre Seligman tovább dolgozott és megpróbálta értelemmel felruházni a felgyűlt archívumát, ám amikor általánosságokat próbált felállítani, mindenhol kivételek és ellentmondások sokasodtak és amikor éles különbségeket próbált vonni, mindenhol univerzális jellegek merültek fel. A legfontosabb viszont az volt, hogy minden igyekezetük ellenére, amit a különböző gyarmati hatalmi apparátusok véghezvittek, az eredmények nem voltak elégségesek ahhoz, hogy legitimálják a gyarmatok létezését bármilyen formában is. Ez a dolog voltaképp a freudianizmus univerzális jellegének köszönhető, amely az Ödipusz-komplexus egy sajátos formája: az apafigura a gyarmatiak álmaiban mindig egy nagy és erős gyarmati hivatalnok képét öltötte, akitől mindig féltek.
Luhzeku álmaiban az elefántot a körzeti biztos tulajdonának hitte és amikor megdobta kővel, voltaképp azt a való életben vágyott, de a gyarmati rendszer által elfojtott hatalomellenes erőszakot élte így ki, amit valójában nem engedhetett meg magának. Az otthona a visszatérés az anyához, a biztonsághoz, a családhoz és az ezt fenyegető szélorkán a brit imperialista hatalmak betörése az ő életterébe, amelyre a jó utódokkal való dicsekvés egy álombéli fantáziamegoldás a valós élet szorongásaira. Seligman fogalmazásában Luhzekhu megéli a saját apakonfliktusát és ő maga lép az apafigura szerepébe, vagyis álmai fantáziavilágában voltaképp azon körzeti biztos ellen tesz rejtett erőszakot, aki ellen a valós életében abszolút magatehetetlen: kifele érdektelennek tűnik ébrenlétében, azonban legszívesebben elűzné a gyarmatosítókat.
Ez egy sajátos alkalmazása a freudianizmusnak, amely a politikát eleve az apa-fiú konfliktus terminusaival írja le. Ez nyer itt új értelmet, amikor az elnyomó nem egy másik osztály (mint Marxnál) vagy egy idősebb generáció, hanem maga a brit birodalom: egy olyan rendszer, amely erőszakra és a különvélemény eltiprására alapszik. Az álmok pedig betekintést adtak ennek a rendszernek alávetett emberek mentális életébe, akik egy anti-demokratikus és hierarchikus rendszerbe kényszerültek, amellyel szemben minden értelemben tehetetlennek bizonyultak életük túlnyomó részében.
Seligman eredményei azonban egyáltalán nem voltak sajátságosnak mondhatóak. Mérföldekkel odébb Ugandában szintén közel univerzálisnak mondhatóak voltak az ottaniak rémálmaiban a nagy és erős brit hivatali figurák mint fenyegető és veszedelmes alakok. Például Philip Oruro Jago törzsfőnök álma, aki rettegett nem csak a brit hivatalnokoktól, de a misszionáriusoktól is. Ugyanakkor egy sötét fordulatként az ő álmaiban megjelenő fizikai bántalmazás esetében nem tiszta, hogy ezek manifeszt vagy látens jellegűek, vagyis újra és újra megálmodott valódi életben is elszenvedett fizikai bántalmazást, avagy a hivatali figuráktól való félelmének színtiszta fantazmagorikus kivetülései ezek álmaiban. Tény azonban, hogy folyamatosan traumaként élte meg a brit imperializmust.
Egyik visszatérő álmában a brit uralom a helyi törzsfőnököket megalázó módon a hátsójukon megveri, majd arra kényszeríti őket, hogy egymást verjék addig, amíg a botok apróra törnek, ekkor pedig új botokat hozat. Egy másik álmában a legmélyebb megaláztatásig kénytelen behódolni a keresztény misszionáriusoknak, azok azonban mégis a konkurens törzsfőnököt dicsérik, őt pedig veréssel fenyegetik és elűzik otthonából. Tizenöt évvel később Franz Fanon a francia uralom alatt élő algírek álmait elemezve hasonló eredményekre jutott: a legtöbbjük álmaiban megjelent a szabad ugrás és repülés motívuma, amely a valódi életben tőlük megtagadott és az imperialista rendszer által betartatott szabad mozgás iránti vágyat fejezte ki.
Ezek a jelenségek a gyarmatosító hatalmak egy olyan aspektusára hívták fel a figyelmet, amelyet sem Seligman, sem sokan mások nem akartak elismerni. Számos kísérlet volt is rá, hogy Seligman felméréseit – és általában a pszichoanalízist – delegitimálják, mint álmodozást, aminek kevés köze van egy birodalom mindennapi menedzseléséhez – vagy egyáltalán a valósághoz - azonban az álomgyűjtés és –elemzés távolról sem olyan szokatlan (legelső példái olyanok, mint Artemidórosz Oneirocritica című műve i.sz. II. századból) és főleg végképp nem olyan apolitikus dolog, mint elsőre tűnik. Először is például megmutatja azt Seligman munkája, hogy egy hatalom meddig képes elmenni annak érdekében, hogy tudást szerezzen a neki alárendeltekről.
Az 1857-es indiai lázadások után kiváltképpen két dolog foglalkoztatta a brit birodalmat: a félelem egy újabb felkeléstől és az a meggyőződés, hogy egyre nehezebb feltárniuk alárendeltjeik mentális életét, amely számukra elsősorban a hitvilágukat, attitűdjeiket és érzelemvilágukat jelentette. Az első világháború után ez még inkább csak fokozódott, amikor Írországtól Egyiptomon és Irakon keresztül egész Indiáig folyamatosan törtek ki újabb és újabb zendülések. Egy ilyen háttér előtt nem Seligman volt az egyedüli, aki a pszichoanalízisben egy igencsak erős politikai eszközt látott.
A harmincas években egy Észak-Rhodésiában (ma Zambia) végzett kutatás szintén azt tárta fel, hogy az iskolás korú fiatalok között igencsak népszerűek a felforgató tevékenységek, ami később be is következett. Nigériában Seligman egyik tanitványa végzett kutatást olyan nők között, akik már részt vettek egy brit birodalom elleni felkelésben és arra figyelmeztette Seligmant, hogy a gyarmatok gazdaságának boom-and-bust jellege egyre inkább fokozza a birodalommal szembeni megvetést és ellenszenvet. Seligman cinikus úgy vélte, hogy a gyarmatokon a brit amolyan közellenséggé lett, mint a náci Németországban a zsidó – épp csak azt felejtette el hozzáfűzni, hogy a hasonlatot megfordította: a gyarmatokon a nácik szerepét a britek töltötték be és nem a gyarmatosítottak.
Seligman megfigyelte, hogy a klasszikus freudi Ödipusz-komplexus a gyarmatokon a visszájára fordul, ugyanis Európában ez egy nagyrészt fantáziatermék mint elnyomó apafigura, azonban a gyarmatokon kőkemény valóság volt a „fehér ember” mint elnyomó, basáskodó apafigura a mögötte lévő gyarmati állam által. Így pedig Seligman akarva vagy akaratán kívül többek közt feltárta a gyarmatosítás által okozott pszichológiai sebeket és traumákat is azáltal, hogy feltárt egy olyan politikai rendet, amely alapvetően mondott ellent a Brit Birodalom énképének. Ez némileg eltért attól a problémától, amely miatt kísérletet tettek az alattvalóik tudatalattiján feltárására. A cél ugyanis az volt, hogy megtalálják a módját, hogy kezeljék ezeket a gyarmati reakciókat minél körültekintőbben, mielőtt ezek összeroppantanák a birodalmat.
1945 után újabb gyarmatellenes lázadások kezdődtek és a brit erők által elfogott kommunista (vagy merőben mindössze annak mondott) lázadókat társadalomtudósok által kidolgozott kérdőívnek vetették alá. A kérdéstípusok által olyasmikre voltak kíváncsiak, mint gyerekkori élmények, családi viszonyok, társadalmi kapcsolatok, szerencsejáték szokások, szégyen- és irigységérzetet kiváltó dolgok, álmok, élettörténetek, projektív tesztek (Rorschach stb.) és így tovább. Az elsődleges cél az volt, hogy feltárják a lázadás tudatalatti térképét, különösen a britellenes és a nacionalista mozgalmak közötti összefüggést.
A végső cél innen már könnyen kitalálható: mint minden birodalom és/vagy represszív állam, ezeket a kutatásokat a brit gyarmatbirodalom is arra akarta felhasználni, hogy a hatalom elleni lázadást valamiféle infantilis tébolynak, gyermekbetegségnek állítsa be, amiből „ki kell nőni” idővel és az „érettség” valamiféle „meg kell békélni a hatalommal.” A lázadás – mint mondták – csak egy olyan téboly, amely nem ismeri fel a gyarmatosítás önmaga számára hozott előnyeit. A frusztrációs-agresszió és dekulturalizáció freudi fogalmai lehetőséget adtak a gyarmati hivatalnokoknak, hogy a lázadásokat mindössze a düh és az értetlenség kifejeződésének tüntethessék fel és így delegitimálják azokat. Ebben azonban nem voltak egyedüliek: itthoni példával élve Romániában is megtörtént a Ceaușescu rendszerben, hogy a rendszer ellen lázadókat pszichiátriára zárták, ami után mondhattak bármit, többé senki nem vette őket komolyan.
A fegyverük azonban kétélűnek bizonyult: noha némely eredményt fel tudtak arra használni, hogy a gyarmatellenességet elmebetegségnek tüntessék fel – és valóban: máig vannak vélemények a gyarmatok „kulturalizáló” hatásáról – amit arra szántak, hogy megmutassa a lázadás mint olyan infantilizmusát, egyúttal megmutatta a gyarmatosító rendszer mint olyan által okozott pszichológiai rombolást. A romboló „faji” alapú hierarchiákat, a gazdasági lehetőségek hiányát a gyarmatosítottak számára, az anglocentrikus oktatást. Épp emiatt történt, hogy némely későbbi elemző megfordítva a felállást, magát az imperialista gyarmatosítást nevezte tébolynak és az elmebetegség egy formájának, amely telis-tele van státusszorongással, szexuális fennakadással, elfojtással és bizonytalanság-érzettel.
Ebből pedig – végszóként – nagyon látszik a hatalom mint olyan végső célja és korrumpáló hatása: teljesen függetlenül most a fogadtatásától, Freud a pszichoanalízist azzal a szándékkal dolgozta ki, hogy segítsen neurotikus, pszcihotikus, mentális zavaroktól szenvedő embereken. A hatalom pedig mint olyan fogta ezt és a visszájára fordítva arra használta fel, hogy ilyen jelenségeket méginkább elmélyítsen és gyökeresebbé tegyen azokban, akik a számára legkiszolgáltatottabbak. Ez pedig talán első kritikája lehetne minden hatalomnak és különösen a „jóakaró” hatalom fantáziaképének, amelyről egyre több zengő ódát hallunk, amikor 2017-ben monarchikus rendszereket védnek és a visszavezetésüket fontolgatják – ilyenkor kell eszünkbe jusson az, hogy minden hatalom csak másodlagosan létezik a rajta kívül állók ellen: elsődlegesen mindig saját lakossága ellen létezik és cselekszik.
A brit gyarmatbirodalom csak a leglátványosabb példák egyike, de a helyzet nap, mint nap megismétlődik a mai napig.