2018. aug. 16. csütörtökÁbrahám
27°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Sátán nyomában

Borbély András 2018. február 05. 11:22, utolsó frissítés: 12:21

Mi a közös Parászka Borókában, Soros Györgyben, a gyergyói és kecseti romákban? Mindannyian egy bűnbakteremtő mechanizmus áldozatai.


A Krisztus utáni második században élt egy nagy hírnévnek örvendő tanító, guru, Tüanai Apolloniusznak hívták. Pogány körökben még Krisztusnál is nagyobb csodatevőnek számított. Legnevezetesebb tette az volt, hogy kigyógyította Epheszosz városát a pestisből. A történetet a következő században egy görög író, Philosztratosz meséli el. Apolloniusz így kezdte mutatványát:

„Még ma véget vetek a benneteket sújtó járványnak.” Majd az egész népet a színházba irányította, ahol a várost védő istenség képmása állott. Ott egy koldusforma embert pillantott meg, aki vak módjára hunyorgott a szemével, s egy tarisznya volt nála, benne kenyérhéjjal. A rongyokba öltözött ember visszataszító látványt nyújtott.

Apolloniusz körbe állította az epheszosziakat a koldusforma ember körül, majd így szólt hozzájuk: „Szedjetek össze annyi követ, ahányat csak tudtok, és dobjátok mindet az istenek eme ellenségére.” Az epheszosziak eltűnődtek, mi lehet Apolloniusz célja. Megbotránkoztatta őket a gondolat, hogy megöljenek egy láthatóan nyomorult ismeretlen embert, aki szánalomért esdekel hozzájuk. Apolloniusz tovább győzködte az epheszosziakat, hogy vessék rá magukat az idegenre, s ne engedjék elmenekülni.

Mihelyt néhányan megfogadták szavait és köveket kezdtek dobálni a koldusra, az illető, akit hunyorgó szemei miatt mindaddig vaknak véltek, hirtelen szúró tekintetet vetett rájuk, miközben szemei tűzbe borultak. Az epheszosziak ekkor rájöttek, hogy démonnal van dolguk, és akkora elszántsággal röpítették felé köveiket, hogy azok hamarosan valóságos halomba emelkedtek körülötte.
Kisvártatva Apolloniusz félrerakatta velük a felgyűlt köveket, hogy megmutassa nekik, miféle vadállatot öltek meg. Mihelyt kiszabadították a tetemet a rá dobott kövek alól, azt látták, hogy nem a koldus fekszik a földön. Egy állatot találtak a helyén, amely leginkább egy szelindekre hasonlított, de akkora volt, mint a legnagyobb oroszlán. A rá hajított kövek péppé zúzták, s tajtékot hányt, akár a veszett kutyák. Ennek utána fölállították védő istenségük, Héraklész szobrát azon a helyen, ahonnan a gonosz szellemet elűzték.”



A francia etnológus, René Girard Láttam a sátánt, mint villámlást lehullani az égből című könyvében a fenti esetet a bűnbakállító rítus tipikus példájaként idézi. Könyvének egyik alapvető állítása, hogy a bűnbakállító mechanizmus a mitikus elbeszéléseket, struktúrákat előnyben részesítő kulturális közösségek megalapozásának, fenntartásának, belső válságkezelésének egyik legfontosabb eszköze.

Azt gondolnánk persze, hogy az olyan barbár rituálék, mint egy koldus halálra kövezése a közösség gyógyulása érdekében, távol állnak a modern közösségek szokásaitól, pedig dehogy. A bűnbakállító mechanizmus logikája ismerhető fel például a Soros György képét, figuráját felhasználó politikai kampányban, ez volt fölismerhető a Parászka Boróka elleni médiakampányban, s úgy tűnik, hogy részben ez működött úgy a gyergyószentmiklósi romák kollektív és nyilvános megalázásakor és a házuk felgyújtásakor, mint a kecseti roma család kollektív és nyilvános megalázásakor, házuk lerombolásakor is. Mindegyik esetben megfigyelhetőek a bűnbakállító mechanizmus tipikus jegyei: a bűnbak megnevezése és az első „kő” eldobása után az indulat mimetikus ragálya, melynek során az „alázás” spontán módon is képes továbbterjedni, fokozódni, kiterjedni, a botrány teátrális elrendeződése nézőkkel és színészekkel. Sőt az erőszak egyfajta versengést vált ki, kreatív energiákat szabadít fel, egészen addig, amíg a gyűlölethullám elér egy katartikus pontot az áldozatállításban, ami után a közösség újra megnyugszik, tagjai úgy érzik, hogy megoldottak egy problémát, kiálltak valamilyen igazság mellett, s az erőszak megszépített formában kollektív emlékké válik. Ez a nyugalom azonban törékeny, csak addig tart, amíg nem kezdődik el a következő bűnbakállító hullám.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az ilyen rituális események sem egy konkrét falusi vagy városi közösségben, sem a média virtuális hálózataiban nem teljesen spontának. Mindig van valaki vagy vannak valakik, akik a mimetikus erőszakot tervszerűen, tudatosan indítják el és használják fel a saját céljaikra. Látható, hogy a Soros György elleni kampány egy tudatosan felépített politikai kampánystratégia, melyet a központilag irányított köztévéken, plakátokon, mémeken, bértroll-hálózatokon keresztül terjesztenek el. Parászka Boróka lejáratását Demeter Szilárd szintén ügyesen kitalált uszítása indította útjára a Székelyhon portálon. A romák elleni pogromokat, úgy tűnik, ugyancsak konkrét helyi személyek, vállalkozók, patronok, telekspekulánsok indították el, ahogyan a második századi történetben az Apolloniusz nevű guru is pontosan ismeri a bűnbakállító mechanizmus közösségi pszichológiáját, amire még büszke is. A tudatos aktorok mellett aztán vannak olyanok is, akik pénzért vagy valamilyen ideológiai meggyőződésből viszik tovább a kiprovokált, kimanipulált mimetikus erőszakhullámot (bértrollok), olyanok, akik mintegy „meggyőzik magukat”, majd olyanok is, akik egyszerűen a bűnbakról szóló, többnyire szisztematikusan hamisított fenyegető hírek, képek, pletykák, sztereotípiák spontán érzelmi befolyása alá kerülnek, vagy akiket egyszerűen csak sodor magával az ár, a közösségi katarzist, megújulást, a „nagy közös eseményt” ígérő tömegpszichózis.



A bűnbakállító mechanizmusban a tudatos, tervszerű összetevő, vagyis a szándékos manipuláció és a tényleges jelen lévő szociális vagy másféle feszültség jeleinek keveredését figyelhetjük meg. Ezért nem elég sohasem azt mondani, hogy a „hülye embereket” egyszerűen csak megtéveszti, manipulálja a hatalom. A bűnbakállító mechanizmus során a közösségben valóságosan jelen lévő pszichés energiák szabadulnak fel. Ezért szokták egyesek (a toleráns konzervatívok?) újra meg újra kiemelni, hogy az előítéleteknek mindig van valamilyen valóságos alapja is. Ez a cizelláltabb változata a „nem zörög a haraszt, ha nem szarik a paraszt” elvének.

Úgy tűnik azonban, hogy a bűnbak bűnössége abban a formában, ahogyan a bűnbakállító mechanizmus során állítják, a legtöbb esetben nem igazolható. Sokkal inkább arról van szó, hogy a bűnbak-szerepre alkalmas személynek vagy csoportnak vannak bizonyos, többé-kevésbé meghatározható szociális jellemvonásai, amelyek alapján a társadalmi képzeletben egyébként is jelenlévő idegenség-képzetek, félelmek, sztereotípiák hihetővé, elképzelhetővé teszik azt, amit a bűnbakot megnevezők állítanak róla. Soros esetén ilyen az évezredes előítélet a gonosz vén zsidókról, akik titokban keresztény gyermekek vérét isszák, akik sátánimádók, akik titkos összeesküvéseket szőnek az egyszerű nép ellen, és így tovább. Parászka Borókához talán a femme fatale sztereotípiája, a boszorkányos képességekkel rendelkező nőhöz társuló szexuális asszociációk (a kommentelők sohasem felejtik el kijátszani a Parászka – parázna szójátékot), továbbá a (nemzetéhez) hűtlen, túlságosan is önálló, eszes, túlságosan is „emancipált”, tehát „romlott” nőiség kapcsolódik.

Az ilyen egyszerre archetipikus és sztereotip személyiségképletek nyíltabb vagy burkoltabb formában át- meg átszövik az irodalmi hagyományt, a filmeket, a médiában konstruálódó szerepeket, a történelmi elbeszéléseket, így ezek valóságosságának kétségbe vonása az emberek számára magának a realitásnak a kétségbe vonásának tűnne, ezért nem könnyű kritikailag szembeszegülni velük.

2.

Mindezek azonban még nem adnak választ arra, hogy miért van szüksége egy közösségnek bűnbakállító mechanizmusokra. A sztereotípiák vagy az archetipikus minták létezése még nem magyarázza meg, hogy ezek miért alakulnak ki, maradnak fenn, miért működnek, miért van a közösségnek szüksége ezekre a rituálékra. Nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy az emberek miért rituálisan (vagyis mimetikusan) és miért nem racionálisan reagálnak bizonyos helyzetekben.
Hogy ezekre a kérdésekre válaszolni tudjunk, föltételeznünk kell, hogy létezik egy ezeknél mélyebb konfliktus vagy probléma, amelyre a sztereotípiák vagy az olyan összetett forgatókönyvek, mint a bűnbakállító mechanizmus, valamiféle választ, valamilyen megoldást vagy egy megoldás forgatókönyvét kínálják fel. Egy olyan problémát vagy konfliktust kell ráadásul föltételeznünk, amelyre nem áll rendelkezésre megfelelő racionális válasz, mivel föltehetően ezért képes a mimetikus erőszak újra meg újra utat törni magának, ezért képes magával ragadni újra és újra a kisebb vagy nagyobb közösségeket.

René Girard antropológiai elképzelése szerint a bűnbakállító mechanizmus nem egyszerűen a téves racionalizációval vagy a manipulációval függ össze, hanem az emberi lény természetes vágyaival és az ezeket szabályozó társadalmi és morális törvényekkel. Magyarázatában a tizedik bibliai parancsolatból indul ki, amely a mások által birtokolt javak elkívánását tiltja meg („Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.”) Ebből a parancsolatból kiindulva Girard az elkívánást, egész pontosan annak elkívánását, ami a másé, olyan eredendő vágyként értelmezi, amelyet a legkülönfélébb vallások teljes joggal tiltanak meg. Ha ugyanis az elkívánás vágyának nem vetnének gátat a vallási törvények, akkor maga a társadalom bomlana föl, s bekövetkezne a mindenki harca mindenki ellen állapota.

Másfelől viszont a vágy tárgyát éppen az teszi kívánatossá, hogy van valaki, aki birtokolja azt. Az elkívánás tehát mimetikus, azaz utánzó jellegű vágy: a másik helyére akarunk kerülni, hogy mi legyünk azok, akik birtokoljuk a vágy tárgyát. Az elkívánás destruktív energiája így nagyon hamar átvándorol a tárgyról a személyre, vagyis már nem pusztán a tárgyat kívánjuk, hanem a másik helyére akarunk kerülni, amihez arra van szükség, hogy a másikat eltávolítsuk, megöljük, megalázzuk, elűzzük, megfosszuk társadalmi rangjától, vagy megfosszuk a tárgytól. Az elkívánó vágy romboló hatékonyságát az okozza, hogy a másik egyszerre okozója és akadálya is az elkívánó birtoklásnak.

Girard szerint az emberek közti konfliktusok, legfőképpen az erőszakos konfliktusok az elbirtoklási vágynak ebből az utánzó, rivalizáló, versengő jellegéből magyarázhatóak. Az ilyen konfliktusok során a rivalizáló felek elég hamar megfeledkeznek a vágy tárgyáról, vagyis a konfliktus eredeti kiváltójáról és egymás személye ellen fordulnak. A riválisok vagy ellenfelek így egymás alteregóivá válnak, s adott esetben saját önképük, önértelmezésük is a riválisokkal szemben elfoglalt pozícióra szűkül. Egyre határozottabban próbálnak különbözni egymástól, de közben egyre inkább hasonulnak.

Az ilyen konfliktusok, viták, viszályok nem szüntetik meg az emberi viszonyok kölcsönösségét, sőt fokozzák azokat. Valójában a közösség ezekben a vitákban reprodukálja magát, hozza létre a kulturális értékeket, a vélemények divergenciáját, tehát a rivalizáló versengés produktívnak bizonyul, „értékeket termel”, miközben valójában ezek a viták és értékek a legtöbbször semmilyen valós problémát nem oldanak meg, semmilyen valós igényt nem elégítenek ki, egyszerűen csak a mimetikus versengés ragályos, démonikus ciklusának hatalma alá rendelik a közösséget.

3.

A mimetikus vágy megnyilvánulásának egy koncentráltabb formája az, amit az antropológus mimetikus botránynak nevez. A botrány egy adott személy megosztó megnyilvánulásából indul ki. Kezdetben az ellenfelek vagy az ellentétes elvi pozíciók elválaszthatatlan párt alkotnak, később a vetélytársak kicserélődhetnek, rákapcsolódhatnak további, nagyobb vonzerővel bíró botrányokra. A botrányok vonzerejét egyrészt a botránkozottak száma, másrészt a résztvevők társadalmi tekintélye határozza meg. Valójában annak, amit közösségi nyilvánosságnak nevezünk, egyre nagyobb részét az ilyen típusú botrányok láncolatai, osztódásai, átalakulásai határozzák meg.

A mimetikus botrányok állandósága egy idő után mimetikus válsághoz vezet, amit a permanens botrányhangulaton és a botrányok sokaságán túl a pozíciók racionális elkülöníthetetlensége, a feszültség és a bevonódó résztvevők számának növekedése jelez. A botrányok maguk is versenyt folytatnak egymással a minél nagyobb figyelemért és az egyre több résztvevőért, kialakul a botrányok piactere, egészen odáig, amikor már csak a legmegosztóbb botrány marad a színen. Ez az a pillanat, amikor a bűnbakállító mechanizmus beindul. Lényege, hogy a mimetikus ciklusnak azt a szakaszát, amelyet a botrányok közti versengés okozta mindenki mindenki ellen állapota jellemez, fölváltja a mindenki egy ellen állapota.

A bűnbakállító mechanizmus tehát nem a semmiből, nem hirtelen és megmagyarázhatatlan módon keletkezik, oka nem egyszerűen a hatalmi manipulációban, a sztereotípiákban vagy a téves racionalizációkban van, hanem különféle botrányok sokasága és versengése előzi meg, melyekkel együtt egy sajátos mimetikus ciklust alkot. Girard szerint a mimetikus ciklus nem más, mint az a közösségi mechanizmus, amelyet az evangéliumok rendre a Sátánhoz kapcsolnak, így némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a mimetikus ciklus maga a Sátán.

A bűnbak ebben a mechanizmusban azért hatékony stratégia a közösség számára, mert a mindenki mindenki ellen állapotáig fokozódott mimetikus versengés kilátástalanságát és kaotikusságát képes konszolidálni, amikor a kisebb-nagyobb konfliktusok által darabokra tépett, dezinformált, egymásra uszított, elégedetlen embereket egyetlen főellenféllel szemben újra egyesíti. A bűnbakállító mechanizmust ilyen értelemben a közösség önvédelmi reflexe indítja be – de azzal a lényeges kikötéssel, hogy a veszély, amely által a közösség magát fenyegetve érzi, valójában nem a bűnbaktól ered, hanem abból a közösségi és individuális értékrendből, amely a mimetikus vágyat, a rivalizáló versengés logikáját, a botrányokat nem hogy kiiktatná, hanem éppenséggel támogatja és elvárja. Vagyis csak azt a megnyilvánulást tekinti hatékonynak, ami képes botrányt kiváltani, termékeny megosztást előidézni és ezáltal szétterjedni a társadalomban, amelyet ily módon – paradox kifejezéssel – konstruktívan oszt meg és zilál szét.

4.

A probléma tehát az, hogy nem ismerjük föl, a botrányok és válságok eredete a vágy mimetikus, utánzó természetében van, így ez időről időre mimetikus ciklusként szerveződik meg most már társadalmi szinten, hogy a bűnbakállítás rítusában valakit föláldozzon, majd idővel ugyanazt, akit föláldozott, szentté is avassa. A megoldás azonban nem lehet az, hogy megtiltjuk ezt a vágyat, mivel ez vélhetően csak fölerősítené. Maga az utánzás – mely, mint láttuk, individualista értékrendű korokban is öntudatlansága ellenére meghatározó módon van jelen – feltehetően nem iktatható ki a kultúrából, így nem az utánzó jellegű vágy elfojtásán, hanem az utánzott minta megváltoztatásán kellene elgondolkodnunk.

Girard szerint az evangéliumok tétje antropológiai olvasatban épp az, hogy leleplezik a korabeli társadalmakat – de általában a magukat mitikus mintákban, elbeszélésekben megfogalmazó társadalmakat is – uraló mimetikus ciklus hatalmát, amikor világosan kinyilvánítják, hogy a bűnbak (Jézus) ártatlan, és hogy az erőszak oka a vágy mimetikus természetében rejlik – szemben azokkal a mítoszokkal, ahol a mimetikus ciklus jelen van, márpedig szinte mindenhol jelen van. A mítosznak és a mimetikus ciklusnak így nem (csak) a racionalitás lehet az alternatívája, hanem a hit, abban az értelemben, ahogy a hit az utánzásnak egy a mimetikus ciklusban érvényesülőtől radikálisan eltérő használatát foglalja magába. Az evangéliumok Krisztusa Girard értelmezésében arra törekszik, hogy felkínáljon egy másik utánzási mintát és logikát, miközben mindvégig tudatában van annak, hogy még legjobb tanítványát, Pétert is magával fogja ragadni – ahogyan magával is ragadta – a döntő pillanatban a mimetikus erőszak ragálya, vagyis egy „gyenge pillanatában” átáll a bűnbakot meglincselni törekvő tömeg oldalára.

A mimetikus erőszak ragályának ellenállni valóban nem könnyű, például azért, mert a bűnbak hibáinak minden mitikus felnagyítása vagy éppen képének teljes eltorzítása, irracionálisan félelmetesnek való beállítása ellenére a vele való azonosulás a vesztes oldallal vállalt szolidaritást jelenti. És mindaddig, amíg a mimetikus ciklusban mozgunk, mindaddig, amíg ezt ránk lehet erőltetni, addig senki nem akar veszíteni. Pedig bármelyikünk veszíthet, kerülhet a bűnbak pozíciójába, aki cselekszik.

Girard szerint a romboló erejű mimetikus vágy mintája mindig a másik ember mint olyan valaki, aki birtokol valamit, s aki egyszerre teszi kívánatossá az általa birtokolt tárgyat és válik ugyanakkor a saját vágy kielégítésének akadályává. Ez indítja el aztán a szemben álló felek egymás alteregóivá hasonulását, a mimetikus versengést, a botrányokat, a válságot, majd a bűnbakállítást, hogy a ciklus lejártával elkezdődjön mindez elölről. Ebből a körből csak úgy törhetünk ki, ha a mimetikus vágy mintájává nem a másik embert mint birtokost tesszük meg, azaz olyan társadalmi szabályokat fogadunk el és olyan követendő mintákat állítunk magunk elé, melyek alternatívát jelentenek a mások javainak elkívánására, illetve amelyek a vágy, az utánzás és a birtoklás viszonyrendszerét is átrendezik.

A kérdés így ez: mi másra vágyhatnánk, ha nem arra, amit mások már birtokolnak?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!