ChameleonMask: amikor az idomítás egy applikációvá válik
Ivácson András Áron 2018. február 05. 14:43, utolsó frissítés: 15:29A technológia olyan vadhajtásainak lehetünk tanúi, ha figyelünk, amelyektől a sci-fi szerzők negyven évvel ezelőtt már óva intettek, de talán álmodni sem merték volna, hogy bekövetkezhet.
Meglepő és nem kis mértékben aggodalomra okot adó új fejlesztéssel állt elő Jun Rekimoto, amelyet az MIT Tech Review EmTech-ben mutatott be. Az utóbbi években már számos olyan technológiai fejlesztést mutatott be, amelyek azt szolgálják, hogy minél inkább minimalizálják az emberi kapcsolattartást úgy, hogy közben mégse maradjunk ki a szociális életből. Az egyik legtöbb nyilvánosságot kapott ilyen technológia a szexrobot volt. Rekimoto fejlesztése azonban ezeknél jóval kifinomultabb – akárcsak a mögötte rejlő különböző, jelenleg is létező vagy lehetséges társadalmi viszonyok.
A fejlesztés alapvető lényege egy millenáris álom teljesülése: szociálisan aktív maradhatsz anélkül, hogy egyáltalán elhagynád a lakásod. Alapvetően nagyon hasonló az Arrested Development című sorozatban látható Surrogate elnevezésű céghez – épp csak technológiailag sokkal fejlettebb. A Surrogate lényege az volt, hogy helyettesítsen egy épp börtönben lévő gazdag embert, felszerelése: mikrofon a fülében, hogy az illető utasításait hallja, homlokán egy kamera, hogy az illető lássa, hogy mit csinál a helyettes és egy baseball sapka a „SURROGATE”, vagyis „HELYETTES” felirattal.
Rekimoto ChameleonMask; néven mutatta be a saját fejlesztését, azonban a neten már „ember-uber” néven terjed a híre és voltaképp úgy néz ki, mint egy mozgó FaceTime alkalmazás. Rekimoto saját leírása szerint az alkalmazás egy valós embert, még pontosabban annak csak a testét használja, egy másik valós ember behelyettesítésére. Ezt úgy éri el, hogy a helyettes a fején egy maszkot visel, amelynek elejére egy iPad-szerű felület van erősítve, amely a másik valós, de nem jelenlévő ember arcát és hangját élőben közvetíti. Rekimoto véleménye szerint az egész felállás meglepően természetes hatást nyújt.
Mi a lényege és hogyan működne?
A példa adja magát. Tegyük fel, hogy egy barátunk szól, hogy kéne segítsünk bútort cipelni, mert költözik, nekünk azonban semmi kedvünk még a házból sem kimenni, nem hogy cipekedni. Nulla probléma: kibérlünk pár órára egy ChameleonMask segédet és miközben ő cipekedik, mi szórakoztatjuk lazán otthonról a havert. Rekimoto azt is ajánlja többek közt, hogy amikor majd bérlünk ilyen helyettest, olyat válasszunk – a még természetesebb hatás érdekében – akinek a testalkata megfelel a miénknek.
Azonban egy ilyen alkalmazás számos problémát vet fel, még jóval azelőtt, hogy olyan társadalmi kérdésekhez érnénk el, mint az, hogy mennyire súlyos táptalaját nyújtaná mindenféle alulfizetett és adott esetben közel rabszolgaságban tartható munkaerő kiépítésére. Még mindezek előtt számomra sokkal érdekesebb a dolog szubjektum-ontológiai megközelítése, különösen a test- és személyiségfegyelmező aspektusa irányából. Annál is inkább, hogy ezek olyan dolgok, amelyeket nem szokás észrevenni a szinte naponta megjelenő egyre csillogóbb-villogóbb techfejlesztések semleges(ítő) neonragyogása alatt.
Az olyan technológiai problémákon túlmenően, hogy még nem lehet tudni, hogy a helyettes hogy látna, ugyanis a maszkon nincs rés a szemének, itt jóval alapvetőbb dolgokról van szó. Annál is inkább, hogy az ilyen tech problémákat majd megoldja az emberi ész számára szinte felfoghatatlanul csodásan – és igazságosan – működő piac. Például egy frontális kamera biztosít látást egy a maszk mögé vezetett Oculus Rift-en keresztül, amit a segéd szemére helyeznek: minek az a sok rés a technológián? Az se nem ergonomikus, se nem aerodinamikus, se nem szép, se nem eléggé sima.
Azonban ennél jóval érdekesebb az, hogy mivel a helyettes egy másik ember testét kell helyettesítse – vagyis annak személyiségét alkalmaznia a saját testére, magába vagy magára fogadnia a másik személyiségét – a saját személyiségét teljes mértékben meg kell szüntetnie arra az időszakra, amelyre a teste bérbe van adva. Ez elsősorban egy hatalmas mentális feszültség: önmagát nem csak szavaiban – hiszen nem beszélhet – hanem fizikai gesztusaiban is el kell fojtania: csak azt cselekedheti, amire a bérlő engedélyt ad. Ez egyfajta nagyon súlyos testfelügyeletet helyez kilátásba, amelyet valószínűleg – amennyiben beindul a ChameleonMask üzlet és eléggé fut – külön kiképzőintézmények és programok fognak kitermelni.
A test idomítása, szoktatása, fegyelmezése egyáltalán nem új dolog, a huszadik század legtöbb társadalmi intézménye és intézkedése erre irányult – ld. Michel Foucault munkásságát a téren, legelőször is a Felügyelet és Büntetés című főművét – és egészen a sztálini „az emberi lélek mérnökei” kifejezésig terjed, amelyet ő az írókra és más kultúrában dolgozókra mondott.
A ChameleonMask azonban épp azt éri el, hogy az emberi lélek mérnöki megközelítését a magas kultúra területéről a legbornírtabb hétköznapokra viszi le. Nem nehéz elképzelni a jövőbéli helyettes-képző intézményeket, amelyekben a helyetteseket a különböző – egyébként mindig hamis, egyszerűsítő és sablonosító – karakterológiák szerint felállított típusok helyettesítésére idomítják. Ennek egy enyhébb megvalósulását láthatjuk már egyrészt egyébként bármilyen munkahelyi kiképzésen, de különösen az ügyfélszolgálati irodákban, másrészt pedig Ulrich Seidl Import/Export című kiváló filmjében.
Azonban számos egyéb példát láthatunk még irodalom, filozófia, kultúra terén. William Gibson méltán nagyhatású Neuromancer című kiváló szci-fi regényében az emberek a fejükben lévő chipek segítségével saját személyiségüket áttölthetik egy másik ember testébe – míg eredeti testük amolyan kómás tetszhalott állapotban marad. A lehetőségek végtelenek, mindkét irányba: hiányzik az üzleti úton épp a világ másik felén lévő élettársad? Kössetek szerződést egy helyettessel és töltsd át magad a testébe egy rövid időre! Azonban természetesen hátulütőket is tartogat egy ilyen lehetőség: más testében bűntényt követni el például.
Természetesen ez még igencsak messze van, azonban az elv a ChameleonMask mögött egyértelműen ez: a személyiség térbeli áthelyezése annak korábbi fizikai megjelenéséből – a számára alapvető testből egy másik testbe. Az érdekes sokkal inkább az, hogy amíg ez az átvitel nem történhet meg a gibsoni értelemben, csakis virtuálisan, megkettőződik voltaképp. Egyrészt létezik eredeti formájában, saját testében, azonban abban a testben is, amelyben megnyilvánul az általa adott utasítások szerint. Az ellentmondás akkor jön létre, amikor a személyiség eredeti teste egy széken ülve a helyettes testnek azt mondja, hogy forduljon jobbra és menjen fel a lépcsőn – miközben fel is megy a lépcsőn, mint virtuális személyiség, azonban helyben is marad a széken ülve, ahonnan az utasítást adta.
Mindeközben a helyettes személyisége is megkettőződik: egyrészt követi az utasítást és mozog vele, engedelmeskedik egy külső parancsnak, üresen működik, miközben természetesen továbbra is létezik a bérlő személyiségétől külön, azonban autonómiáját elvesztett, alárendelt személyiségként. Például miközben követi a bérlő „fordulj jobbra és menj fel a lépcsőn” utasítását, azon gondolkodik, hogy miként jutott ebbe a helyzetbe, merre halad az élete és vajon nem volna-e jobb saját helyettestársaival közösen lázadást szítania egy ilyen rendszer ellen.
De elképzelhető az is, hogy idővel az ember helyettest teljesen kiiktatjuk az egyenletből és a hús-vér embereket tűrőképesebb robottestek fogják helyettesíteni, amelyre virtuálisan rákapcsolt emberek különböző tartályokban akár az idők végezetéig is ellehetnek minden veszély nélkül – kissé amolyan a Philip K. Dick-féle Ubik értelmében.
Slavoj ®iľek vezet elő egy érdekes felvetést. Azt mondja, hogy abból következtethetően, ahogy ma a dolgok haladnak – pornográfia, virtuális szex, a kapcsolatok ellaposodása a rideg cinizmus és az üres szentimentlaizmus között és így tovább – könnyen elképzelhető egy olyan jövő, amelyben a szex redukálódik arra, hogy a szerelmes pár, házaspár, whatever, rendelkezik a nemének megfelelő póteszközzel: művaginával és műpénisszel/vibrátorral. Amikor pedig eljön a szeretkezés ideje, a műpéniszt/vibrátort behelyezik a művaginába, ők maguk pedig teáznak, olvasnak, elcsacsognak közönséges bornírtságokról – kinek hogy tetszik.
Ugyanez történik: a személyiség fizikai megnyilvánulása teljesen áthelyeződik egy kontextusból a másikba. A ChameleonMask esetében egyik emberi testből egy másikba, legalábbis egyelőre virtuálisan, ®iľek példájában egy emberi testből egy tárgyba, még mindig virtuálisan, a korábban említett gibsoni és robotos példában pedig már teljesen ontológiai értelemben is. Abban az értelemben, hogy egy emberi test csak bizonyos aspektusait és részeit használja, a ChameleonMask és még inkább jövőbéli lehetséges következményei kapcsolhatóak Willard Gaylin „neomort” fogalmához. Gaylin a Harvesting the Dead című cikkében felveti, hogy a neomort egy olyan emberi test, amely olyan szintű agykárosodást szenvedett, amely 1.) visszafordíthatatlan, 2.) életfenntartó gépezetek nélkül elhalna az agykárosodás mértékéből kifolyólag és 3.) mesterséges élete végéig vegetálni fog. Ő arra koncentrál, hogy ezeket a testeket lehetne használni amolyan szervbankként egészséges emberek számára, de mi lenne, ha ezekbe a minden jelenlegi tudásunk szerint üresnek minősülő testekbe mesterséges, vagy akár idővel valódi személyiségeket is fel- vagy át tudnánk tölteni? Lebénült emberek személyiségei kaphatnának új testet a pozitív oldalon, és másik felől pedig mindannyiunkat a végtelenségig dolgoztathatnának egy disztópiában, mindössze lecserélve testeinket, amikor tönkremennek.
Mindez azonban visszavezet a testek társadalmi fegyelmezéséhez és idomításához, amit Foucault biopolitikának nevezett el. Megfordítva a bibliai passzust, a biopolitika lényege, hogy nem a test a lélek börtöne, hanem épp fordítva: a test idomítása és fegyelmezése által a „lelket”, vagyis a gondolkodást tenni a test börtönévé. Elérni, hogy az ideológia irányítsa az ember minden egyes mozdulatát. Ennek érdekében pedig át kellett már a kezdetektől – Foucault az ókori görög társadalomig vezeti vissza ennek a gyökereit és nem véletlenül – alakítani a társadalmi intézményeket, hogy már gyerekkortól alkalmasak legyenek arra, hogy a hatalom mint olyan az ember legintimebbnek, legszemélyesebbnek hitt valójáig is elérhessen. Erről szól az iskola, a katonaság, a börtön, a gyár, a bevásárlóközpont, az egyház és minden társadalmi intézmény.
Azonban számunkra még beszédesebb Gilles Deleuze és Félix Guattari Anti-Oedipus: Capitalism & Schizophrenia I. című műve, amelyben a társadalmi idomítás mellé felvetik, hogy nem csak idomítás, hanem erre való nevelés és fizikai kiválasztás, vagyis tenyésztés is folyik a társadalomban. Amint ők maguk írják: „...az utasításé, a cselekvésé és az ítéleté, a törvények minden együgyűsége és önkényessége, a beavatási rítusok fájdalmai, az elfojtás és oktatás teljes perverz apparátusa, az égő-vörös kínzóeszközök fémrúdjai és minden könyörtelen eljárás egyetlen értelme és célja: embert tenyészteni, megjelölni a húsát, képessé és engedelmessé tenni a szövetségre, megformálni az adós-hitelező viszonyban, amely mindkét oldalon egy emlék tárgya marad - egy olyan emléké, amely a jövőbe törekszik..”
A ChameleonMask pont ennek a rendszernek a tökéletes szimptómája és az ebből kifejlődő ultra-technologista libertariánus disztópiának a hírnöke, amely ha megvalósul, legnagyobb haszonélvezője épp maga a ChameleonMask lesz majd. Roppant jó példa ez a kezdeményezés a technológiai idealisták nagyfokú lehűtésére, amire manapság, amikor a magát humanitáriusnak tekintő Elon Musk lángszórókat tervez és azon poénkodik, hogy ha nem akarják majd terjesztők vállalni a forgalmazását, akkor átnevezi hajszárítónak őket, igencsak nagy szükség van.