2018. szeptember 26. szerdaJusztina
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Számára nem léteztek adatközlők, ő Bődihez, Csutkóhoz, Vak Zoltihoz járt

2018. február 19. 13:49, utolsó frissítés: 2018. március 16. 10:35

Néprajzosokat kértünk meg, hogy elevenítsék fel Kallós Zoltán alakját.


Kallós Zoltánról, Zoli bácsiról most nem tudok másképpen, csak személyesen írni. A hozzá tapadó emlékeim messze visszanyúlnak a gyerekkorba. Első emlékképem a Mikes Kelemen utcai egyszobás lakásunkból dereng fel, ahogyan egy varrottas párnán dolgozik, és közben mesét mond nekem. Három-négy éves lehettem ekkor, ez volt az az időszak, amikor rá is, édesapámra is, hét szűk esztendő esett, munkanélküliséggel, nélkülözésekkel. Zoli bácsi gyakran járt ekkoriban hozzánk, ez édesapám, Könczei Ádám naplójából is kiderül, aki számára ő csak Zolti volt. Családi barátként tartottuk számon, mi is jártuk a házát, sorban a Hosszú utcaitól kezdve a Móricz Zsigmondon levőn keresztül a Kossuth Lajos utcai lakásáig, egy idő után egyre növekvő vendégsereggel együtt.

Mert Zoli bácsi, ahogyan mi gyerekek későbben szólítani kezdtük amolyan táncházasan, vendégszeretetre született. Biztosan a mezőségi hagyományos környezetből hozta ezt magával, ahol gyerekeskedett, mint ahogyan páratlan kapcsolatteremtő készségét is, ami kutatói pályáját egyedivé tette. Ő annak idején Martin Györgyről mondta ezt egy visszaemlékezésében, de rá is ugyanúgy illik: „ahogy mondják nálunk Mezőségen, annyira kedves tudott lenni, hogy a bőre alá bújt az embernek”. Ha létezik még olyan, hogy szobatudós, Zoli bácsi ennek az ellentéte volt. Zoli bácsinak nem kellett „kimennie a terepre”, mert ő egy volt vele, ő a „terepben élt”. Számára nem léteztek „adatközlők”, ő „Bődihez”, „Csutkóhoz”, „Vak Zoltihoz” járt. És azt is mondhatnám, hogy ajándékcserét folytatott velük. Ebben is követte a mezőségi hagyományokat. Mindenkit ellepett ajándékokkal, és cserébe zenét kapott, táncot kapott, vendéglátást és sok régi értéket. Zoli bácsinak az erdélyi táncok tudományos igényű filmezésében is meghatározó szerepe volt. Andrásfalvy Bertalan emlékszik vissza arra, amikor 1961-ben Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel együtt egy négynapos IBUSZ társasutazással sikerült Erdélybe utazniuk, ahonnan „elszöktek”, hogy Zoli bácsi kalauzolásával két napos filmezésbe vágjanak. Zoli bácsi szülőfalujában, Válaszúton és Mérában forgattak, úgy, hogy néhol a hazatérő traktorról vették le az embereket, vagy a szénaboglya rakásából hívták le őket, akik úgy, ahogy voltak, munkaruhában álltak a kamera elé. Ezeket a filmezéseket később számtalan más követte.

Kallós népdalt gyűjt szülőfalujában, Válaszúton (1972) (Fotó: Korniss Péter)Kallós népdalt gyűjt szülőfalujában, Válaszúton (1972) (Fotó: Korniss Péter)


De Zoli bácsira a legjobban mégis úgy gondolok, mint akinek az igazi háza a táncház. 1977-ben a kolozsvári táncház elindításakor édesapám jó szövetségesre talált benne. A kezdetekben a táncházba bekukkantó, majd állandósult tagokká váló fiatalok jó részét ő csábította oda a környékről, hiszen kiterjedt kapcsolatrendszeréből fakadóan majd mindenkit ismert a Mezőségen, Kalotaszegen. A kezdő, majd profivá váló zenészeket nagyrészt ő látta el hangfelvételekkel az akkoriban már tekintélyes mennyiségű saját gyűjtéseiből. Ha visszapergetem az emlékképeimet, látom, hogy ott ül a Monostori táncházban és a Vasas klubban, azt is, hogy hol. És azt is, ahogyan táncol. Most, hogy elment, számomra egy korszak zárult le. Az a korszak, ahol Zoli bácsi ott érvel, évelődik, vitatkozik, viccelődik édesapám és Martin György, Tinka bácsi társaságában. Nyugodjék békében. (Könczei Csilla, Kolozsvár, február 16.)


***

Amikor 1979 őszén néprajzos érdeklődésű magyar szakos egyetemistaként Kolozsvárra jöttem, valahogy azonnal megismertem Őt is. Sokan voltunk, akik el-eljártunk hozzá a Móricz Zsigmond utcai lakásába, és beszélgettünk vele mindenféle, főleg néprajzi gyűjtéssel és táncházzal kapcsolatos kérdésről. Előfordult, hogy a Magyarországról kapott új néprajzi könyveit, hanglemezeit nekünk, az egyetemi hallgatóknak szétosztogatta, ezek akkoriban kincset értek. Mindig ott volt szerdánként a Vasas Klubban "a kezdők" táncházában és csütörtök esténként "a haladók" táncházában is a Monostori úton. Előbbibe inkább egyetemisták jártak, utóbbiba a Kolozsvár környéki magyar falvakból bejött fiatalok is. Zoli bácsi akkoriban a táncházban sokszor táncolt is, de miután meghalt az édesanyja (talán 1993-ban), utána már nem táncolt soha.

Amikor 1980 kora tavaszán először Moldvába mentem a moldvai csángók közé népi imádságokat gyűjteni, ő adott nekem ottani "megbízható embereket", akiknél meghúzódhattam. Mert akkoriban hamar megcsípte ott a rendőr az embert, de az ő "embereinek" köszönhetően nekem soha sehol nem lett semmi bajom. Így ismertem meg azidőtájt Lészpeden Bálint Marika néniéket, Lujzikalagorban a Csernik Anti bácsi családját és Bogdánfalvában Andor János búcsúvezetőt, akik mind-mind csodálatos, bátor és nagy tudású emberek voltak, Kallós Zoli bácsi közeli barátai. Később évtizedeken át tartottam velük a kapcsolatot, és gyermekeikkel, unokáikkal részben tartom még ma is. Emlékszem egy gyimesfelsőloki néni, mindig ezzel fogadott, amikor meglátott: "Há hogy van szegén jó »Kagylós« Kolozsváron? Ugyanbiza él-e még?! Kérdejzze meg tölle, hogy mikor jő még ide héjzám." Egy másik, ugyancsak gyimesi néni pedig elmesélte, hogy amikor egyszer nála volt megszállva Kallós Zoltán, ő késő este a férjét kezdte el hangosan siratni a tornácon, aki már régen, évekkel azelőtt halt meg orosz fogságban. Ezt meghallotta ott bent a szobában Zoli bácsi, aki akkor nyugovóra tért volt már, de a siratóéneket hallva izgatottan kirohant a tornácra a nagy magnójával. – De én erre, ahogy őt pizsomába megláttam, úgy elkezdtem kacagni, hogy osztán többet má nem tudtam vót siratni – fejezte be a néni a számára mulatságos emlék történetét. A magnó nagyon nagy, ritka dolog volt akkoriban az 1960-as évek elején, és Zoli bácsi büszke volt arra, hogy neki magától Kodály Zoltántól van magnója.

Mindig csodáltam a memóriáját, ahogyan az által gyűjtött dallamokra, szövegekre, tárgyakra pontosan emlékezett. Az 1970-es és 1980-as években a házkutatásoktól tartva nem tarthatta otthon a rendkívül értékes gyűjtéseit sem a Móricz Zsigmond, sem később a Kossuth Lajos utcában. Ezért mindig gondoskodott arról, hogy ezeket a gyűjtéseket a határon rögtön átjuttassa, de később, évek múltával is pontosan emlékezett mindenre, hogy hol milyen átküldött anyaga van. Úgy "szerkesztett" Magyarországon megjelent kiadványokat, hogy közben nem is volt nála semmilyen gyűjtési anyag, mert mindent fejben tartott, és így adott pontos útmutatásokat a kiadványok tényleges szerkesztőinek.

Mindig csodáltam és nagyra értékeltem benne, hogy az egyszerű emberekhez, az ún. "adatközlőkhöz" ugyanolyan őszinte emberi érdeklődéssel, megértéssel viszonyult, mint bárki máshoz. A legegyszerűbb falusi emberek, a cigányzenészek, a diákok őelőtte mind-mind ugyanolyan "rangban" voltak, mint az akadémikus tudósok vagy a magas tisztségeket betöltő közéleti személyiségek. Mind-mind egyformán az emberi méltóság legnagyobb rangjában. És ennek megfelelően gyakran egyformán a becenevükön emlegette ezeket is, azokat is. A gyimesi Finánc Zoltán világtalan prímás "Vak Zolti" volt neki, Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter pedig "Berci". Ugyanazt a megértést, emberközelséget és nagylelkűséget tanúsította mindenki iránt. Ezért azt hiszem, mindenki szerette őt, aki csak ismerte. Egyformán a Gyimesekben, Moldvában, a Mezőségen, Kolozsváron vagy éppen Budapesten. A gyűjtőútjaim során számtalanszor tanúja voltam annak, hogy az emberek évtizedek múltával is a legnagyobb szeretettel érdeklődtek felőle, üzentek neki Kolozsvárra, felelevenítve a hozzá kapcsolódó régi emlékeiket. Rajta kívül más néprajzkutatóról, akihez ennyire ragaszkodtak volna az úgynevezett "adatközlői", én nem tudok. Mert ezek az emberek sehol nem folklórgyűjtőként, hanem mindenütt jóbarátként emlékeztek rá.

Moldvai csángó asszonyok között, Lészpeden (1973) (Fotó: Korniss Péter)Moldvai csángó asszonyok között, Lészpeden (1973) (Fotó: Korniss Péter)


Mindig mindenét szétosztogatta, és közben krőzus maradt. Válaszút – a múzeum és a kollégium – az élő bizonyíték erre. A nagylelkűségére, és a kisember iránti nagyúri figyelmességére vonatkozik a vele kapcsolatos utolsó emlékem is. Egyszer, jónéhány évvel ezelőtt Zoli bácsit népművészeti tárgyakkal kereskedő cigányok között találtam a válaszúti kúria udvarán. Az ott zajló kétnyelvű, cigány-magyar vidám vásározásban (jól beszélt cigányul is!) én is vettem végül két kendercsepü-törülközőt az ő vásárosaitól, de ezeket ő túl durvának és díszítetlennek találván, ott helyben nagylelkűen "megpótolta" nekem a sajátjaiból még kettővel, amelyek lenvászonból készültek, finomabbak voltak, és amelyeket ő valóban méltónak tartott a "törölköző" névre. Én amúgy a csepütörülközőket épp a durvaságuk miatt szerettem, de neki más szempontjai voltak, bizonyára ezért is maradtak meg ezek nekem a vásárban. Évek múltával azonban a törülközőim elfogytak, részint mert a napi használatban elkoptak, részint mert a négyből kettőt közben én is – botor fejjel! – továbbajándékoztam. Ezt a nálam keletkezett hiányt 2016 tavaszán, amikor egyszer megint Nála jártam, valahogyan – és mintegy teljesen mellékesen, inkább az évekkel azelőtti vásár jó hangulatára emlékezve – neki felemlítettem, amit ő akkor ott az élénk beszélgetés közben teljesen szó nélkül hagyott. Természetesen el is felejtettem, illetve nem is gondoltam volna soha arra, hogy akkor ő ott megjegyezte azt az elejtett félmondatot. De mit ad Isten? Egy-két hónap múlva egyszer csak egyik volt diákom révén beküldött nekem Kolozsvárra egy kis csomagot, amiben gyönyörű népi törülközők voltak! Nagyon meghatódtam tőle.

A Nagyúr kitüntető figyelmességétől. Attól, hogy Ő, a kilencvenéves ember, akinek Corvin-lánca is van, ami csak Nobel-díjasoknak jár, aki államfőkkel parolázik, megjegyezte azt a mellékesen, egyáltalán nem kérő szándékkal, hanem teljesen más összefüggésben elhangzott félmondatot az én elkopott csepütörülközőimről. És nemcsak megjegyezte, hanem cselekedett! Nem tudtam akkor melegében kimenni hozzá Válaszútra, hogy az ajándékot megköszönjem, mert azidőtájt magam is nagy szomorúságban és nehéz szolgálatban voltam Csíkszentkirályon édesapám halálos betegsége miatt. Felhívtam hát telefonon. Épp egy magánklinikán feküdt, perfúziókkal erősítgették, akkor még sikeresen. De azért jól elbeszélgettünk így is, és még ő vigasztalt meg engemet. De ezzel még nem volt vége. Később újabb két kis csomag jött hozzám Válaszútról! Ugyanúgy váratlanul, mint az első. És ugyancsak szép népi törülközők voltak benne. Az egyik küldeményt még meg tudtam köszönni Neki személyesen, de a legutolsót most 2017 karácsonya után már csak közvetítők révén telefonon. A törülközőket mind eltettem együtt jó helyre. Kérhetné tőlem könyörögve a király is, nem adnék oda neki se egyet is. Mert örök emlékek ezek Kallós Zoltántól, egy igazi Nagyúrtól, akinek egy másik, még nagyobb Nagyúr kegyelméből nemcsak kortársa lehettem, hanem aki "a régi barátság jussán" bejegyzéssel dedikálta nekem A lélekmentő című kötetét.

A Jóisten legyen magával ott odaát is, szeretett Zoli bácsi! (Tánczos Vilmos)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!