2018. június 20. szerdaRafael
30°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Virágvasárnap Ancsival

Markó Attila 2018. március 27. 10:16, utolsó frissítés: 10:22

„Nagy kérdés számomra az, hogy mikor telik be egészen a pohár. Mert a Mikó ügynél már azt hittem, utána a Zsolt ügyénél, de aztán ez a sor csak folytatódott, nemrég a marosvásárhelyi római katolikus iskola, aztán jöttél Te.”


Kedves Ancsi!

Napok óta nem tudok magamhoz térni, mintha ez lenne az első alkalom, hogy pofán vág a rendszer. Pedig nem az, én már 13 éve kapom tőlük, kiabálok, ugrálok. Napok óta gondolkozom, hogy lehet-e egyáltalán valami újat, valami okosat mondani. Nem lehet. Már évek óta tele a padlás a Veled vagyunk, X típusú megnyilvánulásokkal. Amik természetesen életbevágóan fontosak, mert érezhetően és jólesően megmutatják a közösségi szolidaritást, megmutatják a hozzánk valóban közel állók erejét. Szükséges ez, fontos ez, hasznos ez. Erőt ad nekünk, ahogy Zsoltnak is, nekem is mindannyiszor, amikor ez kifejezésre jut. Tudod és tudom: széles és erős a közösségi szolidaritás. De tudod és tudom: itt nem állhatunk meg.

Olyan mérhetetlen fájdalom és düh lett úrrá rajtam pénteken, hogy nem találtam a helyem. Kimentem hát, és nekiláttam fát vágni. Fizikai munkával próbáltam agymosást végezni magamon. Nem mondhatnám, hogy sikerült, de részleges idegesség-levezetésnek jó volt. Annyira mindenképp, hogy hosszú napokkal a hír után megpróbáljak írni Neked valamit.

Elnéztem a minap egy facebook-profilkép üzenetét: „Ma Ancsa, holnap én”. És csak elszomorít, hogy ez nálam már nem a holnapról, hanem a tegnapról szól. Ahogy az is elszomorít, hogy fájdalmunkat és dühünket kifejező üzeneteink már korábban is léteztek, kimondtuk már annyiszor. Szomorú gyászdal refrénjeként csengenek össze többéves történetek, hangulatok, érzések kifejezései. Emlékezz csak velem együtt a Mikó-ügy elhíresült szlogenjére: „Bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Akkor is kimondtuk, amit ma változatlanul megismétlünk. Amikor az én alapfokú Mikós ítéletem után először álltam a sajtó és a közvélemény elé Marosfőn egy ifjúsági szabadegyetemen, akkor már megfogalmaztam: túl a per kafkai jellegén, a szomorú az, hogy hány meg hány igazságtalanság történhet meg azokkal, akik számára – a társadalom alsó felében – nem adatik meg a médianyilvánosság, hogy ezt elmondhassák. És akkor is elmondtuk: ha egy törvényes visszaszolgáltatást a hatalom képes az igazságszolgáltatás eszközével semmissé tenni, akkor nincs jogállam. És aztán csak záporoztak az új ügyek. Volt-e jogállam Ráduly Robi kommandós ajtóbetörésénél, amit követően sorra hullottak porba a vádpontok? Volt-e jogállam, amikor Nagy Zsolt úgy ment be a rácsok mögé, hogy nem láthatta az ellene felhozott vádak legfontosabb bizonyítékait? Megmutatkozik-e a jogállam abban az ítéletben, amely a petárdás terroristák előzetes letartóztatásával napra azonos börtönbüntetését szabja ki (tehát megeresztelek, mert ez a parancs: hogy azért mégse lógjon ki a lóláb, hogy hónapokig potyára tartottalak dutyiban)? Volt-e jogállam, amikor engem le akartak tartóztani egy olyan bizottsági ülés miatt, amelyiken ott sem voltam, ráadásul az ügyész még tetézi is azzal, hogy „a contribuit la realizarea infractiunii prin neparticipare” (távollétével járult hozzá a bűncselekmény elkövetéséhez)? Van-e jogállam, amikor alkotmányellenesnek nyilvánított tényállások alapján ítélnek el embereket, csak mert olyan ügyesen „rezisztálnak” egyesek, hogy még mindig nincs törvény az alkotmányellenességek törvényi feloldására? Van-e jogállam egy egyházi alapítású iskola tönkretételében? És persze megmutatkozik-e jogállam egy nemzetbiztonsági lehallgatás teljes félremagyarázásán alapuló ítélet meghozatalában, illetve a kihirdetés módjában?


Tudom a válaszaidat. Tudod a válaszaimat. Sokan tudják a válaszokat.

Ja és a lényeg: Románia szekusállam. Ez sem újkeletű felfedezés, én magam többször is cikkeztem arról, hogy az én konkrét ügyeimben hol és miképpen fedezhető fel a szekus világ döntő befolyása az ügyészek és bírák munkájára, illetve arra, hogy miképpen mondják tollba piros telefonokon az ítéleteket. Ahogy azt is leírtam és elmondtam már, amikor a Te ügyed döntésre érett, ám procedurális hiba miatt visszatapsoltak: számomra teljesen világos, hogy megszületett az utasítás az elítélésről, csak ennek a formája nem volt tiszta. És nyilván, hogy amikor Te teljes joggal mindent egy lapra tettél, akkor valakik a piros telefonok másik végén megharagudtak, és azt mondták: na nesze, akkor mi úgyis megeresztünk.

Akit el akarnak tenni láb alól, azt el is teszik. Nem úgy, mint egykor. Nem lövik le, nem akasztják fel sötét erdőben, nem viszi el a duba úgy, hogy soha nem kerül elő se élve, se halva. Nem így, mert „jogállam” van. De megteszik a „független igazságszolgáltatással”. Izomból és minden logika vagy jog híján. Mert megtehetik. És még meg is mondják a nagyvilágnak, hogy tilos a döntéseket kommentálni. Mert nyilván „jogállam van”.

Na de álljunk is meg itt, mert a hosszú évek óta felgyűlő igazságtalanságok, a szekusállam folyamatos emlegetése, de még a „Veled vagyunk, X” kiállás sem változtat a lényegen. A baj hatalmas. És én azért is háborgok többszörösen, amikor tudom, hogy még akár a „házunk táján” is lehetne sepergetni, a porba hulló fejek kizárólag azok, akik nem voltak soha hajlandóak csendben tájba simulni, elkenni a dolgokat. Ők nem zavarják a rendszert. Azok zavarják, akik egy kicsit is hangosabbak, szókimondóbbak. A listát ismered, ismerem. A sorozatos igazságtalan pofán vágásokkal szemben egyelőre úgy tűnik, hogy semmilyen fegyverünk nincs. Ugyanaz a tehetetlenségi érzés van bennem is, ami sok emberben. Nincs fegyverünk, legalábbis a nyilvánosságon kívül. Ezzel viszont élnünk kell. Amit hiányolok, az most épp az, hogy például semmilyen kapcsolatunk nincs azokkal a román és külföldi társainkkal – nevezzük őket most ellenállóknak (szakemberekre, hiteles véleményformálókra és elemzőkre gondolok) – akik ugyanúgy tiltakoznak az igazságtalanság ellen, és akik közül sokan még bizonyítékokkal is rendelkeznek a szekusállam létével kapcsolatosan. És akik sajnos még azt sem tudják, hogy ki az a Nagy Zsolt, Horváth Anna, Markó Attila – pláne azok, akik ellen még nem született ítélet.

Nagy kérdés számomra az, hogy mikor telik be egészen a pohár. Mert a Mikó ügynél már azt hittem, utána a Zsolt ügyénél, de aztán ez a sor csak folytatódott, nemrég a marosvásárhelyi római katolikus iskola, aztán jöttél Te.

Mikor telik be a pohár? Van-e olyan radikális lépés, amit képesek lennénk akár érdekvédelmi szervezetként is meglépni, annak minden káros mellékhatása ellenére is? Ha lehet egy „jogállamban” szándékosan és következmények nélkül igazságtalan döntéseket hozni, akkor ugyanolyan mértékben lehet ezek ellen fellépni is – az igazságszolgáltatás befolyásolásának vádjától mentesen. Mert csak akkor fogadom el az igazságszolgáltatás befolyásolásának vádját, ha egy jogos és helyes döntéssel szemben fejezem ki nemtetszésemet. Persze, most csak dühöngök. De gondolkodom, még ha a harag rossz tanácsadó is. Mert ha nem teszünk semmit, akkor minden igazságunk ellenére minket is besoroznak majd a „niste penali” hadába, ahol semmi keresnivalónk.

És még valami: ha a „rezisztálók” körében ténylegesen lenne komoly szándék a független és igazságos „igazságszolgáltatás” megvédésére, akkor most tömegesen olvasnám a véleményüket a Te ügyed kapcsán (is). Nem olyat, hogy „hajrá, veled vagyunk, tarts ki, az igazság úgyis győzni fog”. Nem. Olyant, amelyik érdemben elismeri, hogy a román igazságszolgáltatásban vannak ügyek és Ügyek. És az Ügyekre ott vannak még a piros telefonok, diktált ítéletek. Sunyiban, elbújva felolvasott ítéletek.

De nem olvastam egyet sem.

UI. Ha más nem teszi meg, én lassan elkezdem felvenni a kapcsolatot azokkal, akik már nemzetközi, európai vagy hazai színtéren is többszörösen megnyilvánultak a korrupcióellenes küzdelem leple alatt zajló kivégzések kapcsán. Addig is, egyetlen dolgot tudok neked mondani: az igazságot soha nem vehetik el tőlünk – maximum nem szolgáltatják.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!