2018. december 11. keddÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Meditáció az erdélyi zombiságról

Horváth-Kovács Szilárd 2018. április 03. 13:21, utolsó frissítés: 2018. április 04. 09:33

Erdély azért van válságban, mert nincsenek (vagy kevesen vannak) kritikusan gondolkodó emberek, és hiányzanak a felkészült kritikusok.


Február végén volt a hetedik Alkalmazott Etikai Konferencia, A szellem korrumpálása stb., stb. címmel. Persze nem mentem előadni, mert nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mit is akarok mondani, s lusta voltam siettetni magam, úgy meg nem érdemes erőltetni az ilyesmit.

De közben lassan összeállt valami, s így most ezt pótolom. Azon kezdtem merengeni, hogy ha már állami támogatással elvégeztem a filozófiai egyetemet, akkor valahogy felelősségem valamit visszaadni a közösségnek (legalább az erdélyi magyar közösségnek), alkalmazva az elsajátított filozófiai izé-bizéket. Filozófiai izé-bizéknek kell nevezzem, mert itt egyszerre van szó olyasmiről, ami tudás, műveltség, készség, szemléleti forma, módszeresség, játékosság, kommunikációs készség, problémaérzékenység, beállítódás, de főleg rákérdezés a dolgokra. S ezekből nem áll össze valami olyasmi, amit egyszerűen szakmaiságnak lehetne nevezni.

Sajnos vagy szerencsére a filozófia egyik olyan hagyományával barátkoztam szorosabban össze, ami a filozófia lényegét – a többi izé-bizé mellett – a radikális rákérdezésben, illetve a megértésben, átbeszélgetésben látja. Igen, ez úgy nagyjából olyan filozófusokkal való belső vitákat és veszekedéseket jelent, mint mondjuk, Nietzsche, Heidegger, Gadamer, meg az ők kedveltjeik. Ha címkézni kellene, akkor lehetne valami „egzisztencialista-hermeneutikai”, de ezt inkább hagyjuk.

Ebből az alapállásból vagy beállítódásból az eredendő kérdésem az, hogy nekem (mint ilyen kérdező-kötekedő emberkének), melyik az a tapasztalatom, amiből kiindulva mondhatok valamit az erdélyi magyar közösségnek, talán hozzájárulva egy picit az erdélyi magyar kultúrához – ha már olyan kiváltságban részesültem, hogy általa azzá képezhettem magam, amivé.


Mi az én felelősségem?

Nos, azt tapasztalom, hogy ez a kultúra elég zavaros állapotban van, s ezzel szervesen-szorosan összefüggésben ez a közösség is olyan, mint vihar után a Maros: felkavart, zavaros, átláthatatlan, örvénylő, és sok szemetet sodró. Ugyanis lassan kiépült az erdélyi magyar kulturális intézményrendszer, még anyagilag is talál támogatókat (főként a Magyar állam személyében). Vannak pártjaink, egyházaink, sajtónk, színházaink, egyetemek, kávéházak, kulturális központok, irodalmi lapok, kiállítások, koncertek, előadások, konferenciák, rengeteg könyvmegjelenés stb. S ha valami még nincs meg, akkor nem lehetetlen létrehozni, megszervezni. Úgy látszik, elvileg minden adott, hogy az erdélyi kultúra felvirágozzék, és boldoggá, elégedetté tegye a kicsiny közösségünket, s a műveltség eszközeivel – amennyire lehet – elősegítse a közösségünk tagjainak, hogy értelmes célokat tűzzenek ki, problémáikat meg tudják oldani, szabadon tudjanak ítélni, dönteni, beszélgetni.

De mindez valahogy elmarad. Pártjainkkal szemben megosztottak vagyunk, a sajtóinkat nem tarjuk hitelesnek. Íróinkat-költőinket nem olvassuk, a színházak, kiállítások, koncertek kevés embert mozgatnak meg, nem épül be kultúra a mindennapi életbe. Egyre kevésbé vagyunk toleránsak egymással, egyre támadóbban, agresszívebben beszélgetünk a közös dolgainkról. Már ha eljutunk odáig, hogy bevalljuk közös dolgainkat. A saját problémáink helyett egyebekről vitatkozunk, amelyek szinte egyből átmennek sértegetésekbe, rágalmazásokba, pártoskodásba. S így tovább, a legkisebb falusi kocsmától az értelmiségi elitig.


Ami történik, abban is alig van színvonal, de legalábbis vitatható a minősége.

Már nem is érzékeljük problémaként, ha zsigeri gyűlöletet érzünk, amikor a kereszténységre apellálunk bármilyen mássággal szemben. Nem gondolunk nemzetünk tényleges értékeire, amikor másokat utálunk (cigányt, románt, migráncsot, fasisztát, nácit, komcsikat, s ballibsiket, feministákat, s hímsovéneket - s a szomszédot, mert ő is valamilyen).

Mostanában sokat beszéltünk válságokról – gazdasági válság, menekült- vagy migrációs válság, politikai válság, identitás válság, ökológiai válság stb. – hogy már nem is vesszük komolyan, hogy mi is van a válsággal, a mi kultúránk és közösségük válságával.


Mert mi a válság?

Honnan lehet megtudni, hogy mi a válság valamiféle lényege? Szerintem nem onnan, hogy összeolvasunk 10 könyvet a válságról, vagy megnézünk 3 Youtube előadást róla. Inkább onnan, hogy válságot mindannyian tapasztaltunk. Valahogy nem tudok olyan embert elképzelni, aki ne lett volna ilyen vagy olyan válságban. (Kicsit vicces, hogy ma már van „válság-szakértő” is, de hát mindennek van ma már szakértője.) A válság egy alapvető emberi tapasztalat, és csak egy kicsit bele kell gondoljunk, hogy mit tapasztalunk meg akkor, amikor válságban vagyunk?

Úgy gondolom, hogy amikor válságban vagyok, akkor az egy olyan helyzetet jelent, amiben benne vagyok, ami rohadtul érint engem, s muszáj döntenem, de éppen dönteni nem tudok, mert nem tudom átlátni és megítélni a helyzetet. Hogy ezt nem csak én találom ki, azt igazolja maga a szó is, hiszen a válság abból ered, hogy választani kell, és ebben a vállalni a felelősséget ez iránt. Persze, ez lehet valami önkényes etimologizálás is, de akkor gondoljunk az orvoslásra: akkor van a beteg válságos állapotban, amikor nem lehet eldönteni, hogy életben marad vagy meghal – márpedig ilyen állapotban nem maradhat, mert vagy stabilizálódik, vagy meghal. Ezt szakszerűbben úgy szoktuk mondani, hogy „kritikus állapot”, vagy „krízis”.

Mindezt az is erősíti, hogy a válság, a krízis szó a görög nyelvből ered, ahol a krisis (κρίσις) ítéletet, a vizsgálat eredményét, kiválasztást jelent, abban az értelemben, hogy a bíróság előtt (vagy a piacon) valamit ki kell vizsgálni, meg kell ítélni, el kell dönteni, és cselekedni kell. Vagy bűnös a törvényszék előtt valaki, vagy ártatlan. A portéka vagy jó, vagy rossz. Illetve vagy ennyi és ilyen büntetést érdemel a vádlott, vagy felmentést. Vagy ennyit ér a portéka, vagy nem fizetek annyit érte. Olyan helyzet, ahol dönteni kell – csak éppen ez a döntés a legnehezebb, és ez a lényege a válságnak. Hiszen a könnyű döntések, a gyors ítéletek sosem okoznak válsághelyzetet.

Összefoglalóan: úgy néz ki, akkor vagyunk válságban, amikor dönteni kell, egy döntésképtelen helyzetben. S ebből a válságból akkor mászunk ki, amikor kritikusok leszünk, vagyis képessé válunk helyesen ítélni. Azaz: éppen a helyes ítéletek hiánya, vagy lehetetlensége okozza a válságot. S ez igaz az ökológiai válságtól a párkapcsolati válságra egyaránt, hiszen könnyen megeshet, hogy ebben áll a válság lényege.

No, ha igaz, hogy az erdélyi kultúra és közösség válságban van (vagy csak nekem tűnik úgy?), akkor ennek biztosan köze van a kritikához, vagy pontosabban a kritika hiányához, vagy lehetetlenségéhez.


Erdély azért van válságban, mert nincsenek (vagy kevesen vannak) kritikusan gondolkodó emberek,

és hiányzanak a felkészült kritikusok. Gondolom, ehhez hozzájárul az, hogy a kritikát, és a kritizálást nem szeretjük, nem szokás, valamiért idegen tőlünk. Sőt, valahogy nem érjük a kritika lényegét, nem igazán gondolunk bele, hogy mi is az. (Hiszen az eredendő bűnhöz van köze…)

Erre utal, hogy például szoktunk beszélni „negatív, romboló kritikáról” (tartsa meg magának, nekem nem kell), és „pozitív, építő kritikáról” (ami mindig jól jön, ugyebár). Másrészt úgy is szoktunk beszélni, hogy aki folyton kritizál, ítélkezik, az rossz ember, s nem kell rá odafigyelni, s lehetőleg el kell hallgattatni.

Márpedig így súlyosan félreértjük a kritika mibenlétét. Mert amit „negatív kritikának” értünk, az nem kritika, hanem becsmérlés, amit pedig „pozitív kritikának” nevezünk, az dicséret, laudáció. Persze mindkettőnek köze van a kritikának, meg az ítélkezéshez, csak éppen a lényeg marad ki ilyenkor.

Mert a kritikus nem össze-vissza ítélkezik, hanem vizsgál, kutat, mérlegel, s szétválasztja a jót a rossztól, az értékeset, az arra érdemest az értéktelentől. Az erdélyi kultúrában pedig jellegzetesen vagy becsmérelünk, szidunk, szidalmazunk, vagy oda vagyunk érte, s agyra főre dicsérünk. Természetesen, ami nekem tetszik, azt dicsérem, ami nem tetszik, azt ócsárolom. Csak az a baj, hogy a tényleges kritikának semmi köze a tetszéshez és nem tetszéshez. Mert hiányzik a vizsgálat, a kutakodás, az utánajárás és a szétválasztás, és a megfontolt ítéletalkotás.

Ha felénk megjelenik egy könyv, mondjuk egy verseskötet, akkor ezt a fáradtságot nagyon ritkán végzi el valaki. Kulturális eseményeinkről legfeljebb beszámoló készül, de nem kritika. Én még nem olvastam olyan kritikát, ami egy megjelent könyvre az mondta volna, hogy rossz. Vagy kiállításra, vagy koncertre, vagy előadásra lehetetlen nyilvánosan kimondani, hogy értéktelen, elhibázott. Már ha egyáltalán megjelenik róla elemezgető szöveg, amiben ítélet is van.

Nálunk minden könyv jó, minden költő-író tehetséges, minden színész elragadó, minden zene csodálatos, minden festmény szép, minden ember jó. Csakhogy lehetetlen, hogy ne legyen tényleg semmi elvetendő, értéktelen, rossz a kultúránk művei között. Mi egyáltalán csak arról beszélünk, írunk, ami jó, szép, igaz, mert ami nem, arról nem érdemes. Nehogy már negatívok legyünk saját magunkkal szemben. Erről jut eszembe, halottakról jót, vagy semmit.

De az erdélyi kultúra és közösség a halálával nem szűnik meg, tovább van, csak éppen nem élő. Zombi. Elő-halott, ami az emberek lelkét, szellemét eszi.

S mindez nem valami elszállt filozófiai nyavalygás, bár az is jól megy nekünk. Az elszálltság is, az üres lelkesültség, és a panaszkodó nyafogás is (igazságtalan velünk szemben a világ). Ám, ha ezt el akarom kerülni, akkor kötelességem szétnézni, hogy mi akadályozza a kritika kialakulását, és a szellemi korrumpálódás virális terjedését. Persze, itt nem valami különálló okokról van szó, amelyeket egyenként korrigálni lehetne, s akkor minden rendben lesz, hanem valami nyálkás-mocsaras problémacsomóról. S ennek ezeregy aspektusáról. Ezt a problémacsomagot meg sem próbálom feltárni – ahhoz én kicsi és buta vagyok – viszont néhány tapogatózó lépést meg merek tenni ezen a süppedős terepen.

Egyik ilyen lépés az lenne, hogy felismerjük, hogy a kultúra Erdélyben is egy piaci termelői ágazat lett, s ha ez nem elég baj, akkor hozzá tehetjük, hogy éppen piac nélkül. Intézményeink és embereink egy olyan kényszerpályán vannak, hogy pályázniuk kell, támogatást szerezni, megvalósítani a „kulturális produktumot”, elfejelni az egészet, újra pályázni, újra legyártani, felejteni… különben éhen halunk, s megszűnnek az intézményeink. Az, hogy ezek a pályázatos támogatások főként Magyarországról, illetve az EU-tól érkeznek, annyiban ront a helyzeten, hogy nem kell tekintettel lenni a piaci oldalra, folyóiratok és könyvkiadványok terjesztésére, forgalmazására. Nem abból kell kiindulni, hogy a közösségnek van-e igénye a „kulturális termékre”, hanem csak arra kell ügyelni, hogy valaki támogassa a megcsinálását.

Ennek egyik következménye, hogy úgy el vagyunk látva kultúrával, hogy egyszerűen nincs idő, energia mindezt elsajátítani, figyelembe venni, alaposan megvizsgálni, s kritizálni. Másrészt meg éppen pályázok a saját területemen, éppen a saját projektemet kell tető alá hozni, mert meg kell élni – nincs időm, energiám a mások dolgait követni, ellenőrizni, párbeszédet folytatni, vitatkozni, elsajátítani.

Hiszen természetesen a legfontosabb, hogy a saját dolgom meglegyen. Mert mifelénk nem az az elismerés, hogy olvasóim, hallgatóim, befogadóim vannak, hanem hogy megjelent x számú könyvem, volt x számú előadásom, s x számú kiállításon vettem részt. Ha senki sem olvas engem, alig nézték meg egynéhányan a kiállításom, akkor az azért van, mert rohadt jó vagyok, zseniális, s nem értenek.

S ha már megjelent ennyi és ennyi könyvem, akkor ember legyen a talpán aki a nyilvánosságba ki meri mondani, hogy tehetségtelen vagyok, vagy valamit súlyosan elhibáztam. Annyi mindent csinálunk, biztos jók vagyunk. Ha valaki ezt kétségbe vonja, akkor az tehetségtelen, elégedetlen, mert neki nem jött össze, vagyis teljesen hiteltelen a véleménye.

S így megy ez évről-évre, egyetemi tanárainkkal, költőinkkel, színészeinkkel, zenészeinkkel, könyveinkkel, rendezvényeinkkel, ez a mi kultúránk. De ebből nem lesz közösség, közügy, közvita, közjó. Csak egy zombitársadalom, egy tömegnyi autentikus erdélyi magyar zombival.

Ránk fér a kritika, be kellene már végre ismerni. S ha ezzel egyetértesz, akkor muszáj jelezzem, hogy félreértettél: mert nem a pojácákat, a másikokat, a tehetségteleneket, az opportunistákat kellene szétkritizálni. Hanem azokat, akiket te jónak tartasz, a barátaidat, a kedvenceidet, s főleg magad. Mert elég nagy az esély, hogy mi itt mind zombulunk, mi itt mind jobbra-balra kóválygó élőhalottak vagyunk, egy nyálkás erdélyi magyar tájban.

S az után talán lesz esély valami rendes feltámadást ünnepelni.

Hákszi, 2018 húsvét

Nyitókép: MTI fotó: Boda L. Gergely

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!