Miért nehéz a magyar gyereknek a román nyelv (még mindig, és: már megint)?
Bencze Ildikó 2018. május 15. 09:55, utolsó frissítés: 2018. május 17. 09:28Hogy egy elvont Ana egy elvont Mariával együtt hány kislányt alkot románul - érdekelhet ez egy gyereket?
Aki ismer, az tudja jól, hogy a címben feltett kérdés már jó ideje foglalkoztat engem, és időközben akadt is egy újabb észrevételem, ami a román nyelvnek a magyar anyanyelvű gyerekek számára történő oktatását illeti, csak őszintén szólva lusta voltam eddig összeszedni a gondolataimat. Vagy inkább reménytelennek éreztem az egészet. Most mégis megteszem, hátha olyan is olvassa, aki nemcsak elgondolkodik rajta, hanem tud is tenni valamit e téren.
Körülbelül egy éve jelent meg Botházi Máriának a Szabadjon rosszul beszélni az állam nyelvét is c. remek írása, amiben erre az örök kérdésre (mármint arra, hogy mi lehet az oka a mi nehézkes románnyelv-tudásunknak) azt a választ adja, hogy: „Gyermekeink gyakran azért nem beszélnek románul, mert jól kell beszélniük románul.
Ezt várja el tőlük a külvilág mindenáron, és így fojtja beléjük a szót. Pedig a gyermekeink sokat tudnak románul. A székelyföldiek is. (…) Sokat segítene rajtunk, ha szabadna rosszul beszélnünk az állam nyelvét. Az állam nyelvét is. Ne legyen az gond, hogy milyen sorrendben alkotnak mondatot a szavak. Hogy visszahatnak-e az igék. Hogy elkeverednek-e a névmások. Kit érdekelnek a névmások, ha meg tudom értetni magam!”.
És ez valóban így van. Székelyföldiként (sőt: székelyudvarhelyiként) nekem is az a tapasztalatom, hogy sokan tényleg azért nem mernek megszólalni románul, mert félnek, hogy kiröhögik őket. Emiatt van bennünk egy gát, és még azt sem merjük mondani, amit pedig biztosra tudunk, hogy helyesen van. Ez mondjuk eléggé személyfüggő, hogy ki mennyire meri vagy nem meri röhögtetni magát, mindenesetre mindenkinek magának kell eljutnia oda, hogy úgy vegye: ha rövid ideig nevetség tárgya is lesz amiatt, amit mondott, ő rosszat azzal senkinek sem akart. Ugyanakkor azt sem árt szem előtt tartani, hogy a románok nagy része nem annyira rosszindulatú, ahogyan azt mi elképzeljük, s ha egy-kettő akad is, aki hangot ad nemtetszésének, amiért éppen hímnemet használtunk a nőnem helyett, többségük örül, ha látja, hogy ahhoz képest egész jól boldogulunk az állam nyelvén.
(Sajnos mi, magyarok ebben mintha rosszabbak lennénk: mi még egymást is szapuljuk, ha valamit véletlenül nem úgy mondunk, ahogy „kellene”. Lásd ehhez például az említett cikk alatti kommenteket. Egyszer írtam is erről a témáról egy véleményt, talán kicsit sarkasra sikeredett, de sajnos ebben a témában már nem tudok szelíd maradni.)
Botházi Mária ugyanakkor az ismert román–angol nyelvtudásbeli különbségre is kitér:
„Talán ezért beszélnek jobban a románnál „idegenebb” nyelveket a gyermekeink: mert azon van a lényeg, hogy mit mondanak, nem azon, hogy hogyan.
Egy magyar gyermek, ha helytelenül kér egy pohár vizet angolul, mindenki megdicséri és biztatja, mert mondta, hogy water és please. Ha ugyanolyan helytelenül kér egy pohár vizet románul, leteremtik, kijavítják, levonják a jegyét, olykor nevetség tárgyává teszik, mert rosszul ragozott és nőnemben mondta a poharat”.
És akkor most jutottunk el odáig, amiről lényegében írni szeretnék. A nyelvtanulásban a pozitív visszajelzés, a dicséret valóban nagyon fontos dolog, és ha a gyereket lépten-nyomon megszólítják, leteremtik még az iskolában is, amiért valamit nem helyesen mond románul, az nagyon vissza tudja dobni a nyelv iránti kíváncsiságát, a tanulási vágyát. De vajon megvan bennük a kellő kíváncsiság a román nyelv iránt – vagy másképpen: ugyanúgy kíváncsiak a román nyelvre, mint például az angolra?
Nos, a választ nem tudhatom, de tehetünk egy kísérletet a kiderítésére.
Szerencsére a manuale.edu.ro honlapon a nagyközönség számára is elérhetőek az elsőosztályos tankönyvek, és nekünk itt most épp ezekre van szükségünk, mert mindent az elején kell jól elkezdeni. Még mielőtt belefognék a részletezésbe, előrebocsátom: nem célom megbántani senkit, aki rengeteg időt és energiát fektetett bele ezeknek a tankönyveknek az elkészítésébe. Látszik rajtuk, hogy íróik nagyon igényes munkát végeztek, a digitális változatot pedig külön dicséret illeti. (Tényleg tetszik.) Nem gondolom én egy percig sem, hogy a tankönyvírók szánt szándékkal nem vették figyelembe azokat a dolgokat, amikre én most fókuszálni fogok. Éppen ezért érzem szükségét erről írni, hogy hátha akkor ezután erre is fognak figyelni.
Kezdésnek belelapoztam az említett honlapon található két olyan román tankönyvbe, amelyek kimondottan a kisebbségi magyarok számára íródtak (most a címet és a szerzőket nem másolom ide, aki kíváncsi rá, ott megnézheti), valamint két angol tankönyvbe, amelyek szólhatnak román és magyar gyerekeknek egyaránt. A cél mindkettőnél egy adott idegen nyelv alapjainak a megtanulása/megtanítása 7-8 éves gyerekek számára. Már az első oldalaknál feltűnt azonban egy – a sok szép színes kép meg videó, valamint interaktív feladat mögött elsőre nem is annyira észrevehető, ám az alaposabb nézegetés után elég súlyosnak mondható – különbség. Nézzük meg, milyen mondatok szerepelnek a román tankönyvben:
Ea este Ana. Ana este fetiță.
Ana și Maria sunt fetițe. Ele sunt fetițe.
Most pedig hallgassunk bele az angol tankönyvbe:
– She is Thumbelina.
– Good morning! I am Thumbelina. I am Tiny.
– How are you, Tiny?
– I am happy. I feel good!
És most képzeljünk magunk elé két gyereket, akik beszélgetnek egymással. Nem nehéz kitalálni, hogy a fenti példák közül melyiket tudjuk elképzelni egy valós beszédhelyzetben.
De vegyünk egy másik példát! Lássuk, mi a helyzet a színekkel. A román tankönyvben az előzőhöz hasonló példákat találunk:
Avionul este albastru. Fusta este albastră. Creioanele sunt albastre.
Az angolban viszont ezt találjuk:
– Look Tiny, a blue flower!
– Look Tom, a pink butterfly! I love pink. Pink is my favorite colour.
A különbség mostanra már szembeötlő. Míg az angol tankönyv alapján a gyerek úgy érezheti, hogy ez az egész róla szól, az ő világáról, a román tankönyv példái nagyon tankönyvízűek lesznek számára, és azt a benyomást kelthetik, hogy ez egy tőle független, elvont világról szól, aminek nem sok köze van az ő hétköznapi életéhez. Ha végiglapozzuk a fejezeteket, nem látunk egyebet, mint nyelvi címkék tömkelegét, hol egyes számban, hol többes számban, hol hímnemben, hol nőnemben. Mintha csakis az lenne a fontos, hogy egy mozdulatlan, majdhogynem halott világban mi mi az románul, a beszélni tanuló gyerektől függetlenül. Egy hétéves gyerek nemhogy nem érti, miért kell mindezt neki tudnia, de ez alapján még elképzelni sem tudhat olyan embereket, akik egy ilyen nyelvet beszélnek.
Az angolban épp ennek az ellenkezője van: ott az a fontos, hogy mikor mit érez a gyerek, miről mi a benyomása, véleménye, mi az, amitől él, mozog és virul az élet. Míg az angol tankönyvek tele vannak vidámsággal, mesés történetekkel, ahol még az őszt is a Halloweenen keresztül mutatják be, a román tankönyvekben olyan, az unalomig ismételt mondatok vannak az őszről, mint például: In luna septembrie cad frunze galbene. És ami a legszomorúbb: míg az angol már a legelső oldalon azzal kezdi, hogy „How are you?”, a románban csak néhány olyan példát találtam, ami arról szól, hogy milyen a gyerek – de még akkor sem arról, hogy mit érez, hogy érzi magát egy adott pillanatban, hanem ehhez hasonlókat: „Colega mea se numește Ana. Are șapte ani. Este harnică, ascultătoare și voioasă”.
Ami pedig az angol tankönyvekből hiányzik (vagy ha meg is jelenik, nagyon röviden), a románban viszont kötelezően részletekbe menően taglalva van, az az „iskola” téma, azon belül is az ún. „Rechizitele școlare” c. alfejezet. Lehet, hogy csak én nem értem eléggé, hogy miért kell a gyereknek feltétlenül tudnia a tanszerek román megnevezéseit, és ez tényleg fontos, de szerintem a magyar gyerek sem egészen érti, hogy mire jó ez neki. Meg úgy egyáltalán mire jó az neki, ha megtanulja egy csomó olyan tárgynak a román elnevezését, amikről szinte soha nem fog egy román gyerekkel beszélgetni. Nehéz elképzelni, hogy mondjuk ha a játszótéren találkozik egy román gyerekkel, visszatarthatatlan késztetést érezzen, hogy azt mondja neki: Mă numesc Radu. Eu sunt copil. Dimineața merg la școală cu ghiozdanul meu pe spate.
Sajnos a román nyelv tanítása esetében annyira hozzá vagyunk szok(tat)va ahhoz, hogy ott nyelvtant, grammatikát, szemantikát kell bemagoltatni, hogy még akkor sem merünk változtatni a valamikori latintanítás sémáin, mikor pedig szabadna már élő nyelvet, hús-vér emberekhez szólót tanítani. Pedig nem kerülne több erőfeszítésbe – például a „szín”-es mondatokra visszatérve – azt mondani: Uite, Ana, o fustă albastră! / Uite acolo! Un avion albastru! Egy 7-8 éves gyerek sokkal jobban tud örülni az élet apró csodáinak, mint gondolnánk: egy kék szoknyának, amit kimondottan neki mutatnak. Egy olyan órának, ahol arról beszélgethetnek, még ha angolul is, hogy ki mennyire fél vagy nem fél a boszorkányoktól, nem pedig arról, hogy egy elvont Ana egy elvont Mariával együtt hány kislányt alkot románul. A gyerek minden olyan dologra kíváncsi, ami érdekes, amiben saját magát is felfedezheti. De ha belegondolunk, még a felnőtt is sokkal kíváncsibb szokott lenni olyasmikre, amik róla is szólnak.
Tudom, hogy a tankönyv csupán eszköz a tanítási folyamatban, és nem tudhatom, hogy melyik tanító néni hogyan használja azt. De sajnos épp elég szülőt hallottam már panaszkodni arról, hogy mennyire megszenvedik a gyerekkel a romántanulást, holott az angol milyen játszi könnyedséggel megy. Nem tudom, hogy mennyi múlna azon, ha a fent leírtakat figyelembe vennék a tankönyvírók, a tanítók vagy végső esetben a szülők, s a gyerek kezdeti kíváncsisága a román nyelv iránt tovább megmaradna-e, mint ahogy manapság jellemző. De szerintem ne ezen múljon.