2018. július 22. vasárnapMagdolna
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hamis realisták kora

Labanino Rafael 2018. július 02. 10:54, utolsó frissítés: 11:41

"Demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni". Labanino Rafael Bibó István nyomán írt arról, hogyan használják a hamis realista politikusok Kelet-Európában a félelmet, és hogyan árt ez a demokráciának.


Bibó István talán legismertebb (fél)mondata „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” a szövegkörnyezetből kiragadva egy időben olyan volt Magyarországon, mint a Kádár-rendszerben József Attila egy 1936-os, rövid versének sorai:

„dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.”


Generációknak írták fel tanáraik a táblára ezeket a sorokat, miközben lemaradt az első két sor, amiből kiderül a vers gúnyos, keserű igazsága:


„Ne légy szeles.
Bár munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.”


Persze lehet, úgy gondolták, hogy az épülő szocializmusban már nincs kapitalista kizsákmányolás, így a vers ideológiailag helyes – vagy legalábbis nem zavart keltő – három sora buzdításként használható újra. Persze az olyan betiltott könyvek, mint a kommunista pártelit kiváltságairól, önkényeskedéséről szóló, jugoszláv Đilas Új osztálya vagy a munkások teljes jogfosztottságáról és kizsákmányolásáról szóló, magyar Haraszti Miklós Darabbére világosan megmutatták a névleg kommunista társadalmak hazugságát.

Bibó István kapcsán azonban nincsenek olyan mentségeink, mint a gulyáskommunizmus egyes túlbuzgó tanárainak. Bibó esszéi legkésőbb 1990 óta ugyanis szabadon olvashatók. Így az 1946-ban írt Kelet-európai kisállamok nyomorúsága is, amelyből a „demokratának lenni, annyi tesz, mint nem félni” idézet származik. Ebbe a valójában félmondatba – mert egy kettős pont jön ám a végén! – sokan értettek bele sok mindent, például, hogy nem szabad riogatni politikai ellenfeleink feltételezett antidemokratikus hajlamaival, mert az a demokráciát önmagát számolja fel. Ez természetesen megfontolandó, de csak annyiban, amennyiben politikai ellenfeleink mentesek az antidemokratikus hajlamoktól. De miről is ír Bibó, és mennyiben érdekes ez számunkra 72 évvel később?

Bibó talán leghíresebb esszéje a cseh, magyar és lengyel történeti államok zsákutcás fejlődéséről szól, arról, hogy miért bukott el mindhárom hagyományos közép-kelet-európai állam. Arról, hogy a terület zsákutcás, megoldatlan fejlődése, az etnikai és gazdasági, geopolitikai problémák, feszültségek hogyan vezettek két világháborúhoz. És arról, hogy miért olyan nehéz Kelet-Európában valódi demokráciákat létrehozni és fenntartani. A demokratának lenni, annyit jelent, mint nem félni, a demokrácia meghamisításáról szól.

„Demokratának lenni, mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Bibó István: Válogatott tanulmányok, Budapest: Corvina kiadó, 2004, 96, kijelölések az eredetiben)

Ezek azok a félelmek, amelyek Bibó szerint ellehetetlenítik a demokratikus fejlődést. Bibó félelmi komplexumról ír, amivel a demokratikus fejlődés nem összeegyeztethető. Az ilyen „félelmi komplexum” igazolja a közszabadságok korlátozását, a cenzúrát, az ellenség bérenceinek, az árulóknak folyamatos keresését, a „mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetését”. Így lett a két világháború között a térségben általános a demokrácia meghamisítása és korrumpálása (a féktelen demagógiától, a választási csalásokon keresztül egészen a puccsokig és diktatúrákig minden módszerrel; Magyarországon talán a leghírhedtebb példa a vidéki körzetekben a nyílt szavazás intézménye volt).

Ez a zsákutcás fejlődés, ez az imaginárius félelmekre alapozott politikai élet, amelyben a Bibó István által „hamis realistának” nevezett politikus a legsikeresebb. A hamis realisták kétségtelenül tehetséges, ám ravasz és gátlástalan politikusok, akik a demokrácia meghamisításának és a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak „vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelői és letéteményesei”. Ezzel, és nem mással szerezték meg a „nagy realista” renoméját, szemben a nyugat-európai típusú politikusokkal, akik mint „doktrinerek” és „idealisták” háttérbe szorultak. Ezekben a rendszerekben, írja Bibó, a társadalom a „bajoktól való megmenekülést nem a törvényektől, a kormány hatékony ellenőrzésétől és az állampolgárok politikai értelmességétől várja, hanem az államfő, a személyes hatalom kegyes jóakaratától és bölcs elhatározásától” (ibid: 97).

Bibó igen pontosan ír a politikai jellem deformálódásáról is, „arról a hisztérikus lelkiállapotról”, amelyben nincs egyensúly a valóságos, a lehetséges, és a kívánatos dolgok között. A „nemzeti” teljesítmények állandó dokumentálása, az egykori vagy kívánt nagyhatalmi helyzeten való rágódás az egyik pillanatban, majd a „kis nemzeti” léten való siránkozás a másikban (ami egy hasonlóan kicsi és egykor valóban nagyhatalmi szerepet betöltő dán, holland vagy svéd számára teljesen értelmezhetetlen lenne). Ha valamilyen vágyuk teljesül (területben, hatalomban, presztízsben) a hazaárulás vádja nélkül senki sem mutathat rá annak tarthatatlanságára, illuzórikus vagy ingatag voltára.

Bibó szerint ez az egész egyenesen vezet az értékek háttérbe szorulásával a „nemzeti materializmushoz”. „A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendelődött, s mind reális, mind képzelt teljesítményük – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. A hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha „a nemzet nevében”, „a nemzet érdekében” történt. Hogy mindez végsőleg a nemzet alapvető morális tartalékait emészti fel, azt – jó materialistához illően – nem akarták észrevenni.” (ibid: 99)

Bibó István 72 évvel ezelőtti esszéje ma is aktuális. Természetesen másképp fogalmazna egy mai társadalomtudós sok helyen, és már senki sem osztaná Bibó a Szovjetunióval kapcsolatos 1946-s illúzióit (mint az 56-os magyar forradalmi kormány tagja, ezt később már ő sem osztotta). Ettől még – sajnos – Bibó sorai, mintha a legtöbb közép-kelet-európai EU tagállamban kibontakozó politikai folyamatokról szólnának. 28 évvel a kommunizmus bukása után több országban a demokratikus fejlődés ellehetetlenülni látszik. A saját megfogalmazása szerint is „illiberális demokráciát” építő Orbán Viktornak és pártjának múlt hétfőtől már papírja is van róla, hogy az elmúlt 8 évben átfogóan és sajnos igen sikeresen számolja fel Magyarországon a demokratikus intézményrendszert, az emberi és polgári jogok védelmét, a hatalmi ágak szétválasztását, a szociális jogokat, és közben velejéig korrupt.

A magyar kormány állításával szemben az Európai Parlament Állampolgári, Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának hétfőn, nagy többséggel elfogadott, és a Fidesszel szövetséges, konzervatív és kereszténydemokrata képviselők által több ponton szigorított jelentése nem egy koncepciós eljárás része, és nem „Soros-jelentés”. Még csak nem is magyar ellenzékiek aggodalmait tükrözi, hanem a többi között a Velencei Bizottság, az Európai Tanács, az Európai Bizottság, az ENSZ, az EBESZ, az Európa Tanács különböző bizottságainak, szakosított szerveinek jelentésein, határozatain, szakvéleményein, vizsgálati eredményein, valamint az Európai Emberi Jogok Bírósága döntésein alapul. Tényeket rögzít tehát.

A lengyel és a magyar kormányok talán a hamis realista legjobb mai megfelelői, de szoros versenyben zárkózik fel hozzájuk a szlovén és a horvát jobboldal, illetve a szlovák és a román baloldal. Ezeknek az országoknak a politikai életét ismét képzelt ellenségektől és/vagy a nemzethaláltól való félelem határozza meg vagy kezdi meghatározni. A magyar kormányfő egyenesen a magyarság etnikai tisztaságát akarja a csak az ő fejében és a súlyos euró milliókból szóló propagandában létező, milliós migráns tömegtől megóvni. Eközben az Európai Unióba érkező menekültek száma az utóbbi két évben 81 százalékkal csökkent (na, nem Orbán kerítése, hanem elsősorban az EU Törökországgal kötött megállapodása miatt), Magyarországra tavaly 3600 menekültkérelmet adtak be, és az Európai Tanács, a válság csúcsán elfogadott és azóta elvetett „kvóta” javaslata alapján is – amit egyébként Soros György nemhogy nem támogatott, hanem egyenesen ellenzett – Magyarországnak mindössze 1291 menedékkérőt kellett volna a menekültügyi eljárás lefolytatásának idejére befogadnia, nem letelepítenie (és akiknek a kérelmét nem találta volna megalapozottnak, kiutasítania). Magyarországon a helyzet annyiban talán a legrosszabb, hogy szinte nincs már szervezett politikai erő, ami a hamis realistákkal szemben állna: az MSZP és az LMP vezetői nem győzték megsüvegelni Orbán Viktor menekültpolitikáját. Az országban legálisan tartózkodó menekülteket és bevándorlókat segítő civil szervezeteket ellehetetlenítő, sőt a bevándorlás kérdésében a kormányéval csupán ellentétes véleményt megfogalmazókat is büntető törvény kapcsán pedig az ellenzék jó része egy valós problémára adott rossz válaszról beszél. Teljes a kapituláció.

Ebben a politikai légkörben a politika nem szólhat a különféle társadalmi érdekcsoportok, foglalkozási csoportok, a más-más értékrendet, világnézetet vallók közötti érdekegyeztetésről, a döntéshozók és a döntéshozatali folyamatok ellenőrzéséről. A magyar kormánypárti politikusok független újságírók kérdéseire már egyszerűen nem is válaszolnak. A nemzet fennmaradásáért, a nemzet önrendelkezéséért, egy nemzetellenes világösszeesküvés és/vagy a „mély állam” ellen folytatott szabadságharc perspektívájából nézve természetes, hogy csak két egymással kibékíthetetlen ellentétben álló oldal létezik: a nemzethez feltétel nélküli hűséget esküvők és a nemzeti egység az egyik, míg az ellenség zsoldjában álló árulók a másik oldalon. Ha ez az igazság, akkor egyenesen kötelesség kizárólagos hatalomra törni. Így nem létezhet demokratikus politikai közösség, hiszen egyenesen bűn lenne a „nemzeti erőkkel” szemben állókat legitim politikai ellenfeleknek elismerni.

A nemzeti hisztériákat gerjesztő és álszent nemzeti szólamokkal szédítő, közben mérhetetlenül korrupt hamis realisták országlása tragédiába torkollott már többször a közép-kelet-európai országok történelme során. Miközben persze az európai integráció, a gazdasági átmenet és a demokratizálódás egy rendkívül ellentmondásos és rengeteg emberi tragédiával járó folyamat volt az összes volt kommunista EU-tagállamban (erről magam is írtam), érdemes az euroatlanti integrációból kimaradt kelet-európai volt szovjet, illetve volt jugoszláv utódállamok mai helyzetét megnézni összehasonlításképpen. Kövér László 1992-ben, egy felszólalása végén a következő kérdést tette fel az Országgyűlésben az akkor a saját pártja szélsőségeseinek fogságában vergődő Antall József miniszterelnöknek: „Valóban: én is azt hiszem, hogy elérkezett a pillanat, amikor már nem lehet tovább mellébeszélni, amikor állást kell foglalnunk. Ki az, aki komolyan gondolja, hogy Magyarországon társadalmi békének és demokráciának kell lennie, s ki az, aki számára ennek feláldozása sem nagy ár, lila ködökben gomolygó, homályos, nemzetinek hazudott célokért.” Ezt a kérdést Közép-Kelet-Európa-szerte ismét fel kell tennünk és állást kell foglalnunk. Valóban, ki az, aki komolyan gondolja?

címoldali fotó: The Conservation

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!