2018. december 11. keddÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Populista komédia

Markó Béla 2018. július 18. 09:59, utolsó frissítés: 16:33

„Legyünk őszinték: sok millióról is szó van itt, nem ingyen ázik ma senki a pályán, a politikusok sok millió szavazatért, a labdarúgók sok millió euróért.”


A 2004-es romániai választási kampányban az RMDSZ elnökjelöltjeként több televíziós vitában is részt kellett vennem. Még Románia EU-felvétele előtt voltunk, nagy volt a tétje, hogy ki lesz az államfő a következő öt évben, és a közvélemény meglehetősen feszült figyelemmel kísérte az egész kampányt. A televíziós csatornák a sok jelöltet négyes csoportokba osztották, mintha csak valami sportversenyen lettünk volna, és a kiemelt kategória így nézett ki: Adrian Năstase, a Szociáldemokrata Párt, Traian Băsescu, a DA Szövetség, Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt jelöltje, és velük együtt én is, persze nem azért, mintha valós esélyem lett volna. Mint ahogy a szélsőséges Corneliu Vadim Tudor sem volt igazán esélyes, bár ő azelőtt négy évvel a második fordulóba jutott Ion Iliescuval. De tény, hogy akkor a két fő ellenlábas, a baloldali Szociáldemokrata Párt és az éppen balról jobbra tartó DA Szövetség mellett Románia jövőjét döntően befolyásolhatta, hogy az RMDSZ vagy a Nagy-Románia Párt milyen helyzetben lesz, kivel szövetkeznek a magyarok, és ki hajlandó összeállni az ultranacionalistákkal. Egyedülálló tapasztalatot jelentettek nekem azok a kampányműsorok, ahol többnyire sorsolással megállapított sorrendben, szabott időben kellett a műsorvezető kérdéseire válaszolnunk. Emlékszem, egyik alkalommal, talán a közszolgálati televízióban balra tőlem állt Traian Băsescu, jobbra Adrian Năstase, és utána meg Corneliu Vadim Tudor, ezt is külön kisorsolták, hogy ki melyik pulpitushoz kerül. Băsescu kivörösödött arcán gyöngyözött a verejték, miközben Năstase halálsápadt volt. A Nagy-Románia Párt elnöke pedig egy halom dossziét rakott ki a pulpitusra, és kényszeresen a papírjait tette-vette egyfolytában. Ha jobban meggondolom, már akkor ott álltunk a populista kor küszöbén, hiszen olyan kérdésre is kellett válaszolnunk valamelyik alkalommal, hogy „mennyibe kerül egy kiló kenyér”, vagy éppen a most felemlegetett közös szereplésünkkor azt is megkérdezték: „mit jelent nekünk jó románnak lenni”. Erre a kérdésre, némi meghökkenést keltve, azt válaszoltam: „nem tudom, mit jelent jó románnak lenni, mert nem vagyok román, csak azt tudom, mit jelent jó román állampolgárnak lenni”. (Nem is lett belőlem államelnök. Tíz évre rá a német Klaus Johannis bezzeg nem sokat problémázott ezzel a román vagy nem román dilemmával.)

Nos, ugyanebben a kampányműsorban volt egy meglehetősen primitív kérdés is, harmadikként került rám a sor, volt időm gondolkozni: „ha választanunk kellene, hogy egy színházi előadásra megyünk-e el vagy egy futballmérkőzésre, mit választanánk”. Traian Băsescu volt az első, és ezúttal érzésem szerint nem kellett hazudnia: a futballmérkőzést választotta. (Mint ahogy viszont szemrebbenés nélkül blöffölt, amikor ugyanebben a kampányban valahol megkérdezték tőle, mit olvasott utoljára, és rávágta: Mircea Cărtărescu könyvét, a Levantot. Elképzeltem, ahogy ez a minden hájjal megkent tengerész a végtelenül kifinomult – mellesleg a politikában teljesen botfülű, akkor Băsescu-hívő – költő hosszú-hosszú poémáját ízlelgeti nagy élvezettel.) Adrian Năstase következett, látszott rajta, hogy bajban van, aztán valamilyen bonyolult magyarázattal ő is a futballmérkőzésre voksolt, de valószínűleg a nézők is pontosan érezték, hogy nem mond igazat. Tudtam én is nyilván, hogy mi lenne a népszerűbb válasz, de a vesztesek nyugalmával, négyünk közül egyedül mégis a színházat választottam. Éreztem, hogy hiába mondanám a futballt, úgysem hinnének nekem. És tényleg: nem vagyok futballszurkoló, legfeljebb nagy tétmérkőzéseket nézek meg, azokat is televíziós közvetítésben, például amikor a magyarok játszanak, de olykor a románokat is. Atlétikát, vívást, úszást, mindenfélét végigizgulok, ha világversenyek vannak, főleg az olimpiát, a futballt csak tél-túl.

Ám úgy látszik, változom én is, mert most az oroszországi világbajnokság számos mérkőzését megnéztük a televízióban családostul, és elismerem, végül is jobb szórakozásnak bizonyult, mint a sok olcsó krimi vagy akciófilm, ami manapság látható. Hihetetlenül felgyorsult a futball, a kifogástalan erőnlétű játékosok folytonos pörgése a képernyőhöz láncolja az embert. Mi tagadás, sajnáltam, hogy véget ért. És éppen erről akarok beszélni. A végéről. Ne tessék megijedni, miután bevallottam, hogy nem vagyok igazi futballrajongó, nem akarom én most a világbajnokságot szakérteni, hanem ennek ürügyén is a politikáról szólnék néhány szót. A mindig tetszeni akaró politikáról. Végső soron a populizmusról. Hiszen az állandó tetszeni akarás a képviseleti demokrácia mostani európai válságának minden bizonnyal az egyik fontos tünete, a populista látszat-demokrácia előszobája. Ami azzal kezdődik, hogy színházat gondolunk, de futballt mondunk. Vagy fordítva, meccset néznénk inkább, de színházba megyünk. Az a lényeg, hogy azt mondjuk, ami a legnépszerűbb. Mert hát a populista politikus a nép fia (lánya), a népből vétetett, a néppel izzad, a néppel búsul, a néppel örül, és ez igazság szerint egy átlagos demokráciában el is várható minden politikustól, de ő ráadásul ezt a fiúi szeretetet, ezt a közös gyászt vagy össznépi eufóriát lépten-nyomon ki is mutatja. Hol máshol, mint például a lelátókon. A nép szereti a futballt. A vezér is szereti. (Most mindenki azt hihetné, arról kezdek beszélni, hogy... szóval Felcsút. De nem. Ma nem. Ma éppen Moszkva, Párizs és Zágráb.) Itt van példának okáért ez a befejezés: ott ül házigazdaként az orosz elnök, és ott ül a két döntős ország államfője is, a francia meg a horvát. Ülnek egymás mellett futballra meg közfigyelemre szomjasan, és valamivel kényelmesebb fotelekben ugyan, mint a többi hetvenvalahány ezer, de szurkolnak ők is, együtt mindenkivel. Példát is mutatnak közben: gratulálnak a kollégának, ha gólt lőtt a csapata. Keveset látni ezekből a VIP-ekből, ugyanis a FIFA vagy aki a közvetítésért felelt, alig kétszer-háromszor engedte mutatni őket, mindössze néhány másodpercig. Szinte véletlen is lehetett volna, hiszen közben végigpásztáznak más szurkolókat is, bizarr maszkokat, szépen kifestett arcokat. A döntő viszont nem szép. De izgalmas elejétől a végéig. Nem szép az öngól, nem szép a tizenegyes sem. A gólra váltott kapushiba ezzel szemben szép, nem a kanti értelemben, hanem éppen hogy érdekből tetszik, jelentése van: hübrisz, óvatlanság, résenlét stb. Kocaszurkolóként a franciák oldalán kezdem, elvégre francia szakos volnék, aztán átállok a horvátokhoz, nem azért, mert eszembe jut Trianon, hanem mert kis nép, nagy foci, az lenne az igazi. Nem sikerül. Véget ér a mérkőzés, és elszabadul egy rövid időre – nem a pokol, csak – a politika. Meg az eső. A FIFA-korifeusokkal együtt kivonul a pálya közepére a díjkiosztáshoz Putyin, utána Macron és a mutatós horvát elnökasszony, Kolinda Grabar-Kitarovic. És zuhog odafentről az áldás. Mindenki boldog. Láthatóan a horvát elnökasszony is. Csak azt nem értem, hogy ő miért. Hogy a horvátok másodikok lettek? Ez tényleg nagyszerű helyezés, szinte hihetetlen. Csakhogy már a tegnap is lehetett tudni, hogy legalább ez meglesz. Ennek már néhány nappal ezelőtt lehetett volna örülni. Most egy kicsit, egy egészen kicsit legalább mérgelődni kellene. Így képzelem. De nem. Ömlik az eső, ölelgetik, csókolgatják a vizes államfők az izzadt focistákat. Mindenki egyenlő, összekeveredik az esővíz és a verejték, összekeveredik a futballisták tehetsége a politikusok ravaszságával. (Legyünk őszinték: sok millióról is szó van itt, nem ingyen ázik ma senki a pályán, a politikusok sok millió szavazatért, a labdarúgók sok millió euróért.) Ebben a pillanatban mindenki egyforma. Vagy mégsem. Hozzák Putyinnak a hatalmas fekete esernyőt még az első cseppek után, alig fröccsen rá valami. Áll Macron, áll Grabar-Kitarovic Isten szabad ege alatt, aztán felocsúdnak a szervezők vagy a testőrök, kerül ernyő a francia elnök feje fölé is, végül rangsor szerint utolsóként a boldogan ázó, valamiféle stilizált horvát labdarúgó mezbe öltözött elnökasszony is kap egyet. Már nem áznak. Elég volt a közösködésből. Mégsem kellene meghűlni, ha nem muszáj, gondolja Putyin. Ezt gondolja Macron is. Valószínűleg a horvát államfő is. Annyi biztos, hogy Horvátország tényleg nagyszerű volt. Mármint Modric és társai. Meg a győzelmüket ünneplő, a vizes fűben gyerekes örömmel ide-oda csúszkáló francia Griezmannék is. Minek is mentem volna színházba? Jó kis színjáték volt ennek is a vége. Populista komédia.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!