2018. december 11. keddÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az új európai jobboldal mellébeszélésének iskolapéldája: Tusványos

Dobrai Zsolt Levente Dobrai Zsolt Levente 2018. július 30. 17:12, utolsó frissítés: 2018. július 31. 10:06

Egyedül az új, az igazi, a közép-európai jobboldal képes felrázni nyugat-európai hittársaikat, vagyis a nagy kereszténydemokrata pártokat több évtizedes szunnyadásukból. Így szól a populista néppárti prófécia.


Egy elképesztően primitív elemi erő hangján szólalt meg Tusványoson az, amit a felszólalók egy újabb nemzeti szalagba csavart brandként tálaltak reflexiók nélküli fogyasztásra, vagyis az, amit ők az igazi jobboldalnak neveztek. De hogy jobban értsük, ismételjük el Kósa Lajos jövőbe néző mottóját: ami ami, az az!

Ha ez mégsem segítené eléggé a megértést, akkor induljunk ki Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója által megadott történeti támpontokból, pontosabban az általa felsorolt nevekből és ideológiai sallangjaikból: Konrad Adenauer, Robert Schuman, Charles De Gaulle, Helmut Kohl, José Maria Aznar, Nicolas Sarkozy és Margaret Thatcher. Ők a történelmi példaképek.

Nézzük csak meg Thatchert, aki a legkíméletlenebb neoliberális, munkásellenes „reformokat” vezette be az Egyesült Királyságban, aki meghirdette az új angol kormányzati módit, amelynek neve: TINA (There is no alternative!), vagyis nincs alternatíva a kapitalizmusra, a neoliberális kormányzatra, az állami szolgáltatások privatizálására, a dolgozó-fogyasztó emberek összes tevékenységének áruvá alakítására.

Thatcher, aki a „gondoskodó állammal” vagy a jóléti állammal szembeni neoliberális hadjáratát rendületlenül úgy vezette Angliában, hogy tagadta a közpénz fogalmát és mindent bevetett a piaci liberalizáció teljes sikerre vitele érdekében. Közben a szakszervezetek jogait is megnyirbálta, és az 1984-85-ös bányászok sztrájkja kapcsán – miután azt a rendőri szervek bevetésével nyílt téri ütközetekkel szétoszlatta, majd utólag a helyszíni rendőri jelentések meghamisításával próbálták retusálni a történteket – azt nyilatkozta, hogy az országban az uralmat a parlamentáris demokrácia jelenti, nem a „csőcselék uralma” (rule of the mob).


Thatcher csak azt az ún. pragmatizmust folytatta, amelyet a második világháború utáni európai egyesítési projektben oszlopos szerepet vállaló Adenauer és Shuman kezdtek el a szabadpiaci alapon működő liberális demokrácia, valamint, ami ezzel ideológiailag is együtt járt, az antikommunista diskurzus konszolidálása érdekében. És akkor hogy került a liberális jobboldal vissza az Isten, haza és család jelszavakhoz, amelyeket egy konzervatív kultúrpolitikának a sajátos jegyeiként szokás emlegetni? (Azért mondom, hogy szokás, mivel ha nem mástól, Michel Foucault francia filozófustól és történésztől tudjuk, hogy a modernitás hajnalától kezdődően, a 17. századtól egyre hangsúlyosabban és fókuszáltabban érvényesültek olyan kormányzati szemlélet- és szerkezetváltások, amelyek a hétköznapi élet és a társadalom egyre több területét voltak képesek az államigazgatás irányítása és ellenőrzése alá vonni.

A népesedési politika is egy ilyen terület, amelyet a huszadik/huszonegyedik századi liberális demokráciáknak is ugyanúgy szerves komponense, mint bármelyik típusú államberendezkedésnek. Az alapvető különbség a népesség újratermelésének ideológiai kontextusában van, viszont alapvetően úgy a liberális, mint a konzervatív szemlélet szerint az ember, a népesség egy olyan erőforrás, amely az állam és a piac valamilyen egymásrautaltságából származó célok érdekét hivatott beteljesíteni. Talán csak az anarchista és kommunista – antibolsevik, antisztálinista, államellenes – elképzeléseiben szerepel az emberek közössége olyan egyénekből álló közösségként, amelyeknek társadalmi interakciói és célközössége nincsenek alárendelve az államapparátus átláthatatlan szeszélyeinek és lényegéből adódó birtoklási vágyának.)

A 2008-as gazdasági világválságot követő lobbik, amelyet a multik és a bankszektor kétségbeesetten folytatott a nemzeti kormányok bőkezű jóindulatának elnyeréséért, hamar beértek, azaz a privát szektor által okozott válság veszteségeit társadalmiasítani kellett. Vagyis az adófizetők pénzéből jóvátenni a deregulrizált és felelőtlen piaci tevékenységek okozta gazdasági károkat. Ez volt az a momentum, amikor fordulat következett be a jobboldali (mind a konzervatív, mind a liberális) pártok politikájában. Hirtelen újból felértékelődött a veszteségeket megtérítő, illetve a piaci-kereskedelmi kockázatokért és a növekedés finanszírozásáért nagyobb felelősséget vállaló állam szerepe.

José Maria Aznar és Nicolas Sarkozy, akik korrupciós ügyekben maguk is ludasok voltak, illetve olyan munkapiaci és oktatásügyi „reformok” kivitelezésében is, amelyek – annak ellenére, hogy az érintett szektorok óriási ellenállását váltották ki – az állami finanszírozást és az érintett intézmények (szakszervezetek, egyetemek) státuszát, szervezeti struktúráját rendezték át olyan módon, hogy a központi költségvetés mind a képzést, mind a munkát a döntő piaci szereplők igényeihez idomították. Ez a folyamat a demokratikus érdekképviseleti szerveket és szolgáltatásokat árusítja ki és rendeli alá a tőke uralmának.


És ezek azok a folyamatok, amelyekről a jobboldal nem beszél,

illetve ha igen, akkor azt úgy teszi, hogy a hatalmon lévők efemer érdekeit szolgálja. Az európai jobboldal jövője címet kapott pódiumbeszélgetés meghívottjai sajátosan triviális, teljesen szakszerűtlen, hamis képzetekkel és ezredjére elismételt torzításokkal, itt-ott színtiszta hazugságokkal árasztották el saját közönségüket. Például Kósa Lajos szerint a görögországi Syriza – szélsőbaloldalinak bélyegzett pártként – tökéletes összhangban dolgozik együtt a liberális brüsszeli elittel. Ezt a kijelentést fölösleges magyarázni annak, aki követte a görög pártszövetség születését, olvasta programját és tudja, hogy milyen nyomások és belső viták vezettek a Syriza kompakt szociáldemokrata programjának bukásához. Kósa ezt az állítólagos harmonikus együttműködést – Brüsszel és a „szélsőbaloldali” görög kormány között – valószínűleg csak azért tálalta ilyen formában, hogy lehetőleg ne kelljen tisztázni a lényeges és alapvető különbségeket a baloldal (amennyiben a liberálisok táborát is odasoroljuk) sokszínű és komplex táborai között. De azért is, hogy a világot végtelenül lebutító, kettőbe osztó címkézések révén lehessen lefesteni annak érdekében, hogy a másik oldalra szoruló „jobbik” oldal „igazát”/üzenetét valamivel szemben fogalmazza meg. Egy ilyen összemosási manőver után Kósa mindenki figyelmét felhívta arra, hogy a „baloldal” (jelentsen ez bármit is) szándékosan keveri és oldja a nemzeti szocializmus és a fasizmus közötti különbségeket.

Hannah Arendtre hivatkozva emelte ki, hogy e két fogalom összemosása politikai érdek, tisztázatlan szándék érvényesítésének céljából történik. Legyünk hát szemfülesek. Aki pedig ennyire nem akar disztingválni a fogalmak és politikai rendszerek között, annak az a szándéka, hogy az őt cáfoló érvek és magyarázatok fogalmait összemossa, egységesítse azért, hogy uralkodhasson az így kialakított jelentésbéli káosz fölött. Ismerős, nem? Ez a Fidesz-KDNP jól bevett kommunikációs taktikája.

Persze nem csak az övé. Mondjuk, Kósa, ha már Hannah Arendtre hivatkozott, elfelejtette megemlíteni, hogy ugyancsak ez a filozófus – akire egyszerre hivatkoznak konzervatívak, liberálisok, szocialisták, anarchisták stb. – a forradalomról írt munkájának utolsó fejezetében éppen a magyarországi '56-os forradalom alatt megalakult munkás- és diáktanácsok hálózatszerű, egymással a kölcsönösség jegyében együttműködő rendszerében látta egy olyan alternatív demokratikus világ példáját vagy potenciális keretét, amely a részvétel és a közös igazgatás struktúráin keresztül terjeszti ki és valósítja meg a tényleges demokráciát – nem a parlamentáris absztrakt képviseleti demokráciát, hanem azt, amely a munkahelyre is kiterjed, a termelés és fogyasztás szabályozására és az interszubjektív viszonyok megértésének és alakításának befolyásolására. De hát, nyilván, a Fidesz kommunikációjától mindent, csak az igazat nem lehet elvárni. (Nem mintha a pártok kommunikációjától általában ilyesmi elvárható volna.)

Ugyanebbe a kommunikációs horizontba tartozik Orbán Viktor és Varga Mihály pénzügyminiszter is – aki a magyar dolgozókat és KKV-at okolja saját és a magyar gazdaság sikertelenségeiért, miközben feltételes módban beszél egy olyan gazdaságpolitikáról, amely szintén a multik érdekeihez idomítaná a teljes magyar oktatást és kereskedelmet – és erdélyi partnereik Tőkés László és Szilágyi Zsolt is. Visszatérve Kósa antik filozófusok beszédtöredékeiből fennmaradt gnómáihoz hasonló örök igazságához: ami ami, az az. De nemcsak a Fidesznél és szövetségeseinél beszélnek félre a politikát a szavazatok megszerzésére redukáló pártemberek. Ékeljünk be ide egy szemelvényt az RMDSZ európai parlamenti képviselőjétől is.

Sógor Csaba éppen Gigi Becalit idézve próbálta eloszlatni a „mi a jobboldal” kérdés körüli homályt, felhasználva a román üzletember egyik alkalmi jobboldal-definícióját: „a Bibliában meg van írva, hogy a jobboldal üdvözül és a baloldal elkárhozik.” A hangulatoldó jópofizás után Sógor rögtön komolyabbra fordította a szót és a dolgok közepébe vágva kijelentette: a mai Európa morális válságban van! „Nem az iszlámtól kell félteni Európát, hanem a puhány keresztényektől” – azoktól, akik nem imádkoznak naponta nyolcszor. Valószínűleg ilyesmiket kell nyilatkozni ahhoz, hogy szavazatokat szerezzünk. Ezért még arról is szólt két szót, hogy miként kell ennek az új jobboldalnak arra törekednie, hogy minél több embert szólítson meg: szélsőjobboldalit, baloldalit, a munkásosztályt, a középosztályt és így tovább... Pódiumbeszélgetése vagy panele válogatja.

De mivel egy komoly politikus önkritikát is gyakorol, elmondta, hogy a jobboldalnak Európában nem sikerült megoldania a szegénység, a munkanélküliség kérdését és ha már itt tartott a sziklaszilárd okfejtésben, gondolta, kimondja a bombamondatot is: ha a baloldal azt hiszi, hogy kisajátíthatja magának a szociális kérdéseket és a szolidaritás fogalmát, nagyot téved, hiszen ezek nem csak a baloldali értékrend sajátjai, mivel „nekünk is megvan a magunk szolidaritás-fogalmunk, amit másképp fogunk ugyan fel”, és amikor erről beszélünk, akkor „a munka becsületére gondolunk, nem az ingyen sajtra”. Azt sem mulasztotta el, hogy a liberálisok és/vagy a balliberálisok (megint csak: jelentsenek ezek bármit is) uralta diskurzus kétszínűségét leleplezze, vagy a píszi gondolatrendőrséget, amely miatt az újkonzervatív szabad gondolkodás nem kaphat szárnyakra. Ilyen lehetetlen körülmények között az új jobboldal a liberális perbeszéd helyett sajátosan értelmezett párbeszédet akar folytatni.

Tehát, ha a jövő évi választásokon nem nyer a jobboldal – hangzott el mind Sógor, mind társai kinyilatkoztatásaiban – Európának nincs jövője. Hiszen egyedül az új, az igazi, a közép-európai jobboldal képes felrázni nyugat-európai hittársaikat, vagyis a nagy kereszténydemokrata pártokat több évtizedes szunnyadásukból, visszatéríteni őket liberális tévelygéseikről a helyes útra. Így szól a populista néppárti prófécia. Avagy Európa demográfiai, szociológiai és gazdasági válsága ellen, amit a Fidesznél röviden identitásválságnak neveznek, nem úgy kell fellépni, hogy a létező strukturális problémákat beazonosítjuk és azokra ajánlunk alternatívát, hanem egy igazi jobboldali módjára az en bloc antidemokratikusnak nevezett Nyugat helyett azt a projektet kínálják fel, amelyben nem a liberális/neoliberális társadalmi diskurzus – vagyis az, amelyben messzemenően egyenlőtlenül, de azért érvényesülni látszik a progresszív erők és narratívák pluralitása – dominál, hanem az a „demokratának” és „kereszténydemokratának” csomagolt új autoritarianizmus,


amelyben az újkonzervatív erőfitogtatás és hatalomgyakorlás zavartalanul berendezkedhet és uralkodhat.

De ennek a kultúrharcnak az élesen szemben álló „morális” és identitárius támpontjai ellenére – liberális vs. újkonzervatív – mégis van egy féltve őrzött és rendkívülien profin álcázott közös alapja: a neoliberális gazdaságpolitika, a közös keret pedig a kapitalizmus és a nemzetállamok parlamentáris képviseleti rendszerei, amelyek mindent, csak népi demokráciát nem képesek kiépíteni és működtetni. Sőt, egy az '56-os történésekből ihletődő, Hannah Arendt által – és nem csak általa – leírt demokráciamodell mindkét fő ideológiai és politikai áramlat számára ellenséges elképzelés. Szerencsére vannak még olyan pártokon kívüli mozgalmak (például Argentinában, Magyarországon és Romániában is), amelyek az államapparátusok és a nagy piaci szereplőkénél jóval szerényebb eszközökkel rendületlenül dolgoznak azért, hogy a demagógia és az új autoritarianizmus korszakában is életben tartsák úgy '56, mind sok más önszerveződő történeti időszak és példa szellemiségét.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!