2018. szeptember 26. szerdaJusztina
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Autoritárius átrendeződést jósolnak a romániai tüntetések?

Veronica Lazăr 2018. augusztus 20. 09:49, utolsó frissítés: 11:04

Ha tényleg bekövetkezik egy ütközet a nagyobb pártok között, akkor az minden valószínűség szerint annak nyelvi újraértelmezéséről fog szólni, hogy mit is jelent nacionalistának, hazafinak, európainak lenni, és mi is a nép.


1. A „diaszpóra” tüntetése

Az ideológiának több sebessége van, de nagyon rövid emlékezete: 2012 júliusában, amikor a szociáldemokraták (PSD) és liberálisok (PNL) azóta felbomlott szövetsége népszavazáson mozdította volna el Traian Băsescu elnököt, az államfő akkori nyilvános támogatóinak jobboldali újságírókból és értelmiségiekből álló része a népszavazás bojkottjára buzdított, és rendre elmélázott a többség zsarnoki természetén, illetve úgy általában a népszavazások együgyűségén. Mindezt azután, hogy 2012 januárjában, amikor a megszorítási intézkedések által fojtogatott népesség váratlanul az utcára vonult, ijesztően nagy számban, ugyanezek a kormánypárti újságírók, értelmiségiek voltak azok, akik bőkezűen dobálóztak a „faragatlan” és az „ostoba, erőszakos, közönséges” jelzőkkel, hogy a tüntetőket leírják.
Hat évvel később, a szociáldemokrata kormány elleni tiltakozások során 2018 augusztusában – hasonló helyzetben, de más színezetű kormánnyal hatalmon – ugyanezen értelmiségiek és újságírók felemelő, propagandisztikus szólamokkal írtak a tüntetőkről.

De az elmúlt napok országos tüntetéseinek értelmezésében nem is ez a legjelentősebb ellentmondás, hanem az a teljesen új megvilágítás, amelybe a tiltakozó, PSD-ellenes diskurzus a diaszpórát helyezi – a diaszpórát, mely kifejezés általában, ugyan kimondatlanul, de a külföldön élő románok urbánus és képzett kisebbségét szokta jelölni.

Ez alkalommal azonban a diaszpóra – mely a tüntetések főszereplőjeként és szervezőjeként tűnik fel (bár még mindig vannak viták arról, ki is kezdeményezte, és ki is vállalja a kezdeményezést, hiszen a közösségi médián keresztüli, alulról szerveződő mozgósítás és az ellenzéki pártok mozgósítása szétszálazhatatlanul összekavarodik) – egy olyan kifejezéssé válik, amely az eddigiektől eltérő módon egyszerre akar a szimbolikus hierarchia ellentétes végein elhelyezkedő két kategóriát magába foglalni. Egyrészt a (1.) „tiszteletreméltónak” minősített, túlképzett román kivándorlókat, akik túl tisztességesek ahhoz, hogy sorsuk egy ilyen „szörnyű” országban teljesedjék be (mellesleg ilyen külföldi rokonokkal rendelkezni régóta büszkeség és szimbolikus elismerés forrása); valamint (2.) a szegénység és a megélhetési lehetőségek hiánya miatt elűzött, kemény munkát végzőket, akiket nemrég még a lenéző „eperszedő” (căpșunari) jelzővel szoktak megbélyegezni.



A probléma csak az, hogy a második kategória hozzávetőleg négymilliós tagságát (akiknek köszönhetően Románia a kivándorlás tekintetében a második ország Szíria után) mindezidáig nem tartotta figyelemre érdemesnek sem a mainstream politikai sajtó, sem pedig a liberális vagy konzervatív ideológia képviselői. És tovább fokozza a problémát a tény, hogy bár most megidézésre kerülnek mint tömeg – hogy számszerűleg és retorikailag is szaporítsák a PSD-ellenes tüntetők sorait –, valós élethelyzetük mégis tisztázatlan marad, ahogy összemossák őket az első kategória tagjaival, vagy annak takarásában maradnak.

Amikor pedig nem sorolódnak egyszerűen csak be a „nemzetünk legjava” címke alá, akkor távozásuk körülményeinek sajátosságai (= a megélhetési erőforrások teljes hiánya), illetve a célállomásukon tapasztalt körülményeik (= a többség számára kizsákmányolás és rabszolgaság) teljes mértékben elpárolognak. Így szóba sem kerülhet az, ahogyan a posztkommunista kormányok intézkedései hozzájárultak az ország lakosságának hatalmas hányadát sújtó gazdasági katasztrófához. Nem is csoda, hogy egy ilyen elemzésre nem kerül sor, hiszen az a többi ’90 utáni kormánypártot és kormánykoalíciót is a vádlottak padjára helyezné, és ellehetetlenítené azt az egyoldalú narratívát, amely kizárólag egyetlen párt, a PSD jellemzőjeként határozza meg a korrupciót, és ezzel magyarázza az ország történelmi léptékű kudarcát.

Van egy másik kuszaság, ami még jobban eltakarja azt az osztálykülönbséget, amely a felsőfokú végzettség megléte alapján osztja ketté a román kivándorlókat (az egyetemi diploma ugyanis összehasonlíthatatlanul több erőforrást biztosít a megélhetést és munkakörülményeket illető döntésekben): az az alapvető, de sem a PSD-típusú jobboldal, sem a PSD-ellenes jobboldal számára nem egyértelmű elv, miszerint minden dolgozó megérdemli a tiszteletet, a jogokat és a politikai képviseletet, függetlenül attól, hogy milyen munkát végez. Ez az elv csúszik rá arra tényre, hogy a diaszpóra nagy része kizsákmányolás és rabszolgaság körülményei között dolgozik, megfosztva legalapvetőbb emberi méltóságától. Más szóval elkendőződik, hogy a németországi építkezéseken feketén dolgozók, a szicíliai ültetvényeken kizsigerelt nők, vagy épp az Ausztriában időseket ápolók nem ugyanolyan körülmények között, nem ugyanolyan elismerés mellett dolgoznak, mint az orvosok és mérnökök, akik jobb bérezés és kevésbé szétesett közintézmények reményében hagyták el Romániát.

2. Az ellenállás árnyalatai

Nem tudom egyértelműen megállapítani, hogy az augusztus 10-12-i „diaszpóratüntetés” résztvevői közül hányan voltak ténylegesen külföldön élő és dolgozó románok. De akárhányan is legyenek, a kivándorlást előidéző, konkrét gazdasági és politikai problémákat, illetve a külföldön dolgozó románok által tapasztalt nehézségeket érintő követelések hiánya a tüntetésekről és az azokat körülvevő aktivista diskurzusokból azt sugallhatná, hogy a munka ranglétráján alul található diaszpóra fizikailag és a reprezentáció szintjén is hiányzott a tüntetésekről. Ám egy ilyen konklúzió nem lenne föltétlenül helytálló.
A román diaszpóra, illetve annak egyes részei ugyanis mindezidáig nem szerveződtek meg politikailag oly módon, hogy jelentős politikai témává tegyék a kivándorlás gyökereit, vagy legalább küzdjenek a hatásai ellen, és rávegyék saját kormányukat, hogy jobb munkakörülményeket alkudjon ki a célországokban. És ahogyan az célországokban választási preferenciáik, illetve alacsony önszerveződési szintjük is mutatja, nem magától értetődő, hogy ennek a diaszpórának a többsége szülőhazájában valódi baloldali politika, a PSD-től balra elhelyezkedő politikai párt mellé állna. A román diaszpóra egyik szervezetének vezetője, aki egy adott pillanatban a tüntetések szervezői között is megfordult, weboldalán például népviseletbe öltözve pózol, és a „román értékek”, a „román szellemiség” és a „román kapitalizmus” melletti harcot hirdeti. Persze sem a Világ Románjainak Szövetsége, amelyet ez a férfi vezet, sem pedig a Külföldi Román Diákok Ligája (egy másik, elitistább diaszpóraszervezet) nem alulról szerveződő, grassroots csoportosulások, hanem néhány pártkatona és üzleti szférából érkező szereplő szüleményei; mindazonáltal képesek elegendő számú diaszpóratagot maguk köré vonzani ahhoz, hogy a külföldi románok legitim képviselőiként tüntessék fel önmagukat.

Egyetlen párt vagy civil szervezet sem vállalta fel nyíltan a mostani tüntetések szervezését, igaz, néhányuk így vagy úgy csatlakozott az ellenállás szlogenjeihez; és az utóbbi időben a korábbi tüntetések során életre kelt #rezist (#ellenállok) mozgalom egyik központi tevékenysége is egy párt, az USR aláírásgyűjtési kampánya körül forgott, melynek célja a jogerősen elítélt személyek közhivatal-vállalási tilalmát bevezető törvénymódosítás.

Senki nem vállalta a felelősséget a demonstrációkért, mert egyetlen ellenzéki párt sem rendelkezik megfelelő szervezeti erővel ahhoz, hogy ezt megtegye, de még inkább azért, mert a követelések nagyon homályos volta – ez leginkább a „le a PSD-vel!” szlogenben merül ki – ebben a szakaszban még összetartó hatással bír: képes összegyűjteni az elégedetlenkedők régi és új csoportjait, a régi vágású Iliescu-ellenesektől, azokig a bérből élőkig, akiket rosszul érintett a PSD friss „fiskális forradalma”, melynek keretén belül a tb-járulékok fizetésének a terhe átkerült a munkáltatóról az alkalmazott vállára, így csökkentve hat hónap alatt a román dolgozók felének jövedelmét.

A PSD-ellenességnek tehát számtalan árnyalata van, még ha a nyelvezet, amelyben testet ölt, nagyrészt a párt tagjainak korrupciója ellen lázad. Ebből a homályos térből, amelyből hiányoznak a konkrét és konszenzusos követelések, próbál tőkét kovácsolni néhány ellenzéki párt, melyeknek nincs a PSD kormányprogramjával szembeállítható valós politikai programjuk, van viszont a szociáldemokratákkal közös szövetségi múltjuk, rengeteg egyik oldalról a másikra vándorló politikusuk és közösen, vállt vállnak vetve elfogadott neoliberális és dolgozóellenes intézkedésük.

Igaz, a PSD leginkább az elmúlt két évben, a jelentős gazdasági növekedés dacára tette minden eddiginél egyértelműbbé összefonódását az olcsó munkaerőre és barátságos fiskális politikára éhes tőkével, gyengítette még tovább a neoliberális munkaszabályozások által már amúgy is sújtott dolgozói rétegeket, fektetett be még több közpénzt az állami erőszakszervekbe és a Román Ortodox Egyházzal való jó kapcsolatokba, rúgott bele a kulturális és tudományos szektorba (melyek egyértelműen ellenszenvesek számára), és tette még láthatóbbá a román állam intézményeinek alárendeltségét és törékenységét. Mindez persze érintetlen hagyta a korábbi kormányok intézkedéseit a katasztrofális szakszervezetellenes törvénykezéssel, az egykulcsos adórendszerrel, a fölöslegesen drága fegyverbeszerzésekkel, a gigantikus titkosszolgálati apparátus egyelőre titokzatos erejével, és persze általánosabb szinten az olcsó és alulképzett munkaerőre és a nyersanyagkincsek kiaknázására támaszkodó országprojekttel együtt.

3. A politikai tér újrarendeződése és a baloldal lehetőségei

A PSD-vel szembeni koherens, a politikai fősodorba is bekerülő baloldali kritika hiánya ellenére is találhatnánk olyan embereket az elégedetlenek és tiltakozók között, akik szavaznának a PSD-vel kritikus baloldali pártra, ha az létezne. A baloldali kritikusok szemszögéből ezért veszélyes általánosítás lenne arra következtetni, hogy a PSD-ellenes tüntetéseket tisztán csak neoliberális reflexek motiválnák. Veszélyes egyrészt, mert elidegeníthet egy potenciális szavazóbázist, amely arra ébredhet, hogy a korrupcióellenes retorika kritikusai fasisztának bélyegzik, holott csak a fizetések csökkentése miatti elégedetlenség motivációját érzik.

De veszélyes azért is, mert megakadályozhatja a politikai mezők újrarendeződését az ideológia és a gazdasági-társadalmi stratégiák szintjén. A szemünk előtt zajló folyamatokban ugyanis mind a PSD támogatóinak és ellenzőinek táborában összevegyülnek a nacionalista-konzervatív elemek a neoliberalizmust kritizáló elemekkel, néha pedig egyenesen antiimperialista, amerikaellenes, EU-ellenes vagy épp a nemzetközi pénzintézetek elleni érzületekkel.

Az eklektika mint a 2008-as gazdasági válság utáni kapitalizmus új formájához, illetve az általa okozott társadalmi katasztrófához való alkalmazkodás módja, nem csupán román jelenség. Az áruló szociáldemokrata pártok több évtizedig tartó fázisa után, néhány éve különböző európai pártok kezdtek kísérletezni a protekcionista gazdaságpolitikai intézkedések és a társadalmilag konzervatív érzékenységek reaktiválásának elegyével. Ebben a tekintetben a PSD, amely az utóbbi években egyre erősebben vonzódik a nacionalista stílushoz, bebizonyította: győzelmi szériában van, és kész a túléléshez szükséges bármilyen átalakulásra. Csakhogy nem ez volt az egyetlen román párt, amely hajlandónak mutatkozott a konzervatív, LMBT-ellenes, antifeminista, tradicionalista-vallásos erőkkel való kacérkodásra, hiszen több másik párt, legfőképp az ellenzéki PNL is beszállt a politikai korrektség elleni licitbe, amely mostanság a politikai legitimitásteremtés újfajta lehetőségeként mutatkozik.

Az eklektikus jelleg azonban nem csak ideológiai természetű. A politikai retorika felszínes és taktikai célzatú hibridizálásán túl a PSD-ben komoly belső harcok folynak a különböző gazdasági és társadalmi elképzelések között – neoliberális elképzelések ütköznek a keynesiánus gyökerű víziókkal. A harcot egyenlőtlen erőviszonyok mellett folytatják, ez pedig gyakran teljesen eltérő gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéseket eredményezhet, ahogy azt az elmúlt két év nagyon vegyes lépései is bizonyították: a kormány jelentősen emelte a minimálbért, miközben tovább erősítette a kizsákmányolásra és fokozatos prekarizálódásra támaszkodó gazdaságot.

Miközben a román társadalomnak látszólag nincs nagy problémája az egyre növekvő katonai kiadásokkal, illetve Románia azon ambíciójával, hogy a NATO éltanulója legyen, aki jelen van minden nemzetközi perpatvarban, mindig készen újabb fegyverek vásárlására; és miközben az embereket látszólag a belső erőszakszervek növekedése sem zavarja, úgy tűnik, a PSD marad az a párt, amely leginkább képes levezényelni ezt az autoriter átrendeződést és saját, állandóan változó receptjével elegyíteni a dolgozóellenes intézkedéseket, a magán- és közszféra alkalmazottai közötti diszkriminációt, az amúgy is előnyös helyzetben lévő társadalmi csoportoknak adott gazdasági engedményeket és az újraszabott, rugalmas nacionalizmust. Inkoherens módon, a párton belüli dinamikák által meghatározva ugyan, de a PSD folyamatosan próbálkozik azzal, hogy kialakítson és konszolidáljon magának egy olyan társadalmi bázist, amely pótolhatja elöregedő és csökkenő méretű választói bázisát.

Ha tényleg bekövetkezik egy ütközet a nagyobb pártok között, akkor az minden valószínűség szerint annak nyelvi újraértelmezéséről fog szólni, hogy mit is jelent nacionalistának, hazafinak, európainak lenni, és mi is a nép. Addig is, a legfontosabb felfedezésre váró terület a pártokon belüli és pártokon átívelő táboroké, hiszen végső soron ezek ösztönzik és irányítják az épp most zajló társadalmi átalakulásokat.

A szerző kutató, az európai felvilágosodások és politikai eszmetörténet tanulmányozásával foglalkozik. A szöveg eredetileg a mérce.hu-n jelent meg,a szerkesztőség engedélyével közöljük.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!