2018. szeptember 26. szerdaJusztina
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kigyulladt a nagyváradi görögkatolikus püspöki palota. Katasztrófa? Tragédia?

Horváth-Kovács Szilárd 2018. augusztus 27. 11:03, utolsó frissítés: 12:29

Hírekből, információkból, adatokból, statisztikákból nem lesz tapasztalat. Ahhoz élmények kellenek.


Szombat éjszaka kigyulladt a nagyváradi görögkatolikus püspöki palota. Vasárnap délelőtt ettől volt hangos a romániai magyar sajtó, és ahogy szokásom szerint végigböngésztem a híreket, egy fura benyomás lett úrra rajtam. Hogy itt valami gond van a sajtó arányérzékével. Némi töprengés után írtam is egy Facebook-bejegyzést erről.

Ebben értetlenül csodálkoztam rá, hogy miért lenne „döbbenetes”, „torokszorító”, „katasztrófa” és „tragédia”, amikor egy épület teteje leég, a mennyezete beomlik. Hiszen nem sérült meg senki, persze van egy felbecsülhető tetemes anyagi kár, de azt gondolom, könnyen restaurálható az épület. Vagyis nem történt semmi végzetesen visszafordíthatatlan értékpusztulás. Elég sok fotó tanúsítja, hogy a „porig égett”, „lángok martalékává vált” palota – bár tető nélkül, elszenesedett ablakkeretekkel – színesen pompázva áll. Aki sosem látta azelőtt, elsőre nem is venné észre, hogy melyik épület „ment végzetesen tönkre” a „tűzvészben” Nagyvárad főterén.

Elhamarkodottan le is vontam egy következtetést: ez egy apró baleset, költséges következményekkel, semmi több.

A bejegyzést végül töröltem, álljon e kis reflexió helyette. Az alája érkező kommentek, és a belőle kikerekedő vita arról, hogy mennyire aránytévesztés így kezelni ezt az esetet, illetve, hogy mennyire ízléstelen ugyancsak aránytévesztés az én meglátásom arra késztetett, hogy elgondolkodjak erről az egészről.


fotók: Zuh Deodáthfotók: Zuh Deodáth


Most már megértem, hogy miért volt nagyváradi barátaim számára ízléstelen – sőt érzéktelen – a bejegyzésem. És belátom, hogy az én arányérzékem téves volt. De attól még nagyon erősen munkált bennem, hogy akkor sem így kell a sajtóban ezt és az ehhez hasonló eseteket a közönség elé tárni.

Hiszen éppen ez a nyelvezet, fogalmi rendszer volt meghatározó akkor is, amikor a Colectiv tragédia megtörtént, így automatikusan összehasonlításra csábított. Mi több ettől a retorikai tálalástól felvillantak bennem képek a lebombázott Drezdáról, Szíriáról. Márpedig ezek semmiképp sem hasonló esetek, nem lehetnek ugyanabban az értelemben tragédiák, katasztrófák. S ha számunkra ez a tűzeset a katasztrófa, a tragédia, akkor mit mondhatunk, milyen szavakat használhatunk a többire?

De akkor is, az erdélyi épített örökség, egy műemlék súlyos roncsolódásáról is szó van. Ezt minden további nélkül elismerem: viszont az erdélyi épített örökség olyan durván és mélyen a tönkremenés közepette málladozik, hogy ahhoz képest ez a kár apró, kijavítható szépségfoltnak bizonyul csupán. Járulékosan talán felhívja egynéhány ember figyelmét arra, hogy jobban kellene ügyelni erre az örökségre.

Azon kezdtem merengeni, hogy elkerülve az értelmetlen összehasonlítgatásokat, viszonylagosságba való belesüppedést, miért nem tudom én ezt az esetet tragédiaként, katasztrófaként észlelni?

Talán mert falun (is) élek, és itt többször tapasztaltam egy-egy csűr, szénatartó leégését? Mert álltam már megrendülten kigyulladt kombájn bűzében, tehetetlenül a tűzoltóságot várva? Mert sok élménybeszámolót olvastam a második világháborúból? Mert gyermekkoromban egyszer egy idős hölgy elájult, mert megérezte a sült hús szagát, és értetlenkedésemre csak azt a suttogó választ kaptam, hogy „holokauszt túlélő”? S az ilyen tapasztalataim miatt nem hat meg ez az eset? Máshol van az ingerküszöböm? Mi ennek az oka?

Azt is észrevettem, hogy nem csak nekem az az érzésem, hogy a sajtó aránytalanul kezeli az esetet, mintha felfújná, szenzációsítaná, amitől többen ódzkodunk.

Végül arra jutottam, hogy a csel az egészben az, hogy nekem nincs tapasztalatom a palotáról, a tűzről, az ott uralkodó hangulatról, az emberek érzéseiről, benyomásairól.

Az a baj, hogy többnyire csak híreket olvashattam erről. S azt gondolom ezzel rátapintottam korunk egyik jelentős problémájára, ahonnan nézve beláthatóvá vált az én arányérzékem vaksága, az érzéktelenségem, az ízléstelenkedő relativizmus csapdája körüli botorkálásom.

És félek, ezzel nem vagyok egyedül. Könnyen meglehet, hogy egész közösségek, társadalmak léteznek az ügyek arányait, tétjeit, jelentőségét nem látva, érzéktelenül, relatívizmusba süppedve. Valamilyen szempontból, valakik iránt, mi itt mind-mind közönyösek vagyunk. Ami elég súlyos dolog, mert ez nagyon kikezdi emberségünk alapjait, s nagyon durva következményekhez vezet.

Ma olyan korban élünk, amikor nagyon magas a tájékozottság iránti igény, mi több arra kényszerülünk, hogy folyamatosan informálódjunk, tájékozódjunk. A történelem más korszakaihoz képes iszonyatosan nagy mennyiségű információval szembesülünk nap mint nap, rengeteg hírrel találkozunk különböző médiumokon, felületeken. Hírek a Facebookon, hírek a tévében, hírek az autórádióban, mindenhol hírek és hirdetések. Celebek, hírességek ezt és ezt tették. Ez és ez a politikus azt mondta. Meghalt x. Meghalt y. Tüntetnek. Lázadások. Kitört egy vulkán. Belefulladt a folyóba. Itt. Ott. A világ másik felén. A világ másik felének ebben és ebben a csücskében. Gyilkosság amott, de nem akármilyen, hanem olyan, hogy. Erdőtűz itt. Ott is. Berlin is ég. Összecsapás ezek és azok között. Hurrikán. Ennyi és annyi halott. Katasztrófa. Tragédia.

Kigyulladt egy épület. Tragédia. Katasztrófa. S az ember csak pislog egyet, hogy tényleg? S akkor mi?

Mert bár annyi mindenről jól informált, annyi moccanatát próbálja követni a változó világnak, hogy lassan semmiről sincs tapasztalata. Hírekből, információkból, adatokból, statisztikákból nem lesz tapasztalat. Ahhoz élmények kellenek.

Hogy tudja milyen érzés, amikor a szomszédban pusztító tűz tombol, milyen érzés a hűvös estén egy nagy hőhullám mellett állni, és nézni a hatalmas lángok lobogását. Tehetetlenül és döbbenten hallgatni ahogy pattognak a gerendák, ahogy minden reccsen és roppan. A kitörő üvegek éles hangjaira összerezzenni, miközben torokkaparó füst gomolyog. Attól félni, hogy a tűzet nem lehet megfékezni, továbbterjed. Akkor mi lesz? Mikor sehova sem lehet elmenekülni a égő üveggyapot jellegzetes szagától. Robbanások. Az a fura érzés, hogy az udvarod megtelik a mennyezet parázsló törmelékeivel, pedig azért elég nagy a távolság. Benne lenni abban az izgatott hangulatban, amiben minden ember osztozik. Nem tudni, hogy az egész mitől van, hogy kezdődött. Bizonytalanság, kósza hírek. Amikor megszólal melletted egy ember, és a hangjában addig ismeretlen feszültség rezeg. Teljes lényeddel érezni a beomló bronzkupola robaját.

De mi történik az emberben, amikor hirtelen visszaemlékszik arra, hogy valamikor ott könyvtár volt, és te rég-rég, diákként oda jártál olvasni? Tudni, hogy azon az ablakon valaha kinéztem, azt az ajtót nyitottam ki, csuktam be. Fogtam. S lám, most nincs. Vagy mi zajlik le azokban, akik ott dolgoztak? Mit éreznek? Mit gondolnak? Mi történt?

S természetesen a funkcionális gerendák könnyedén kicserélhetőek (a freskók, festett üvegablakok már problémásabban, de az is megoldható). De az épületben az a több generációnyi munka, kéznyom is durván megégett, az alkotó őseink munkájának értéke megrongálódott. Ezzel olyan fajta munka sérült, amelyet a hagyomány építése céljából hagytak ránk.

Csak a híreket olvassuk. Tragédia. Katasztrófa. S nem értjük, de nincs is hogy értsük.

Krónikusan hiányoznak a tudósítások. És a jó sajtófotósok. Az elmesélt történetek, élmények. Hogy átéljük a történéseket, megosszuk az átélteket. Hogy tapasztalatokat cseréljünk. Hogy emberiek maradjunk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!