2019. október 23. szerdaGyöngyi
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Zudor János kesztyűje

Selyem Zsuzsa 2008. június 06. 13:59, utolsó frissítés: 2018. október 31. 15:23

Zudor János ott állt a peronon, mi már rajta a vonaton. Sokáig néztem, amint ott álldogál, kezében nylonszatyor, az a bizonyos punga.





Olvasom Szálinger Balázs most is kitűnő írását a Kultúr Párt médiaorgánumában egy városról, mely hajdanán pezsgett a szellemi kalandokban, most viszont irodalmi rendezvényeket tart, nagyjából, ezt nem részletezném, engem is elfog az ásítás, ha rendezvényt látok. A lényeg, amiért az egészet e Nervous System közegében szóba hozom: Zudor János.

És eszembe jut, hogy valamikor a rideg nyolcvanas évek végén én is jártam abban a Párizsban, az Ady-körnek egyik irodalmi estjén. Est? Akkoriban folyamatos alkonyat volt. Üres, homályos alkonyatok, a nap minden órájában. Ez persze túlzás, sütött azért a nap is a kopottas államkapitalizmus idején, meg a csillagok is kezeskedtek róla, hogy még mindig lyukas az ég, bármennyi kétes minőségű alkohollal vagy ideológiával nyomta is el az ember a szűnni nem akaró hidegrázást. Akkoriban sem az esték ragyogásáról, sem az esték szelíd fáradtságáról nem értesültünk, mi, a szürkeségben nevelt, a felnőttkor határán álló emberek, akik Kolozsvárról Nagyváradra utaztunk, valami felolvasásra, ami lehet ugyan, hogy sziget volt a kultúrpolitika egyneműsítő szennyvizén, mindenesetre ezt alig vettük észre, valahogy semmi nem birt esemény lenni, annyira internalizáltuk a hatalom alattvalóival szemben támasztott elvárását: ne zavarj, ne akarj semmit, szűnj meg!

Valamire mégis emlékszem: Zudor János az est után kikísért minket a pályaudvarra. Nagyvárad, nyolcvanas évek, pályaudvar, betonrámpa – a sivárság világversenyén igen jó eséllyel indulna. És persze: tél volt. Hideg, ez biztos – hóra viszont nem emlékszem (ami mégiscsak a hideg teodíceájában érvként szerepelhetne, na, ez nem volt).



És most, hogy kicsit megpihenjünk, olvassunk egy Zudor verset:

Jónás, a mentő

Hogy kihúz a bajból,
nem az ő bűne csak,
Világ romlása,
s ami még maradt,
kettéhasadt benne
tudat és gondolat,
s a halálból kivenne
mint tolató vonat,
Jónás sorsa már olcsó,
és nincs foganatja,
kabát, ing és koporsó
a felöltözet rajta,
fogsora, mint az ördög,
villogtat a fényben,
s mint egy hatalmas köldök,
kapcsolat a mélyben,
kimenthet, de mi áron,
bőrödet húzva le,
nincs célja e világon,
sem túl, sem ösztöne,
a lejáratott élet
kiszáradt ága lett,
és csak azt tette véled,
ami vele esett...


Ezt az ÉS honlapjáról halásztam, aztán elolvastam Szőcs Géza írását is Zudorról – vajon elküldték-e az érte járó pénzecskét Zudor Jánosnak a Kőrös-partra vagy a pályaudvar várójába?

Persze az égvilágon semmire nem mentség a nyolcvanas évek szürkesége. Ahogy a mostani ideges, igénytelen csillogás sem. Zudornak akkoriban gyomra nem volt az irodalmi sikerhez, most pedig – most sincs gyomra a PR-hoz, önmenedzseléshez, kapcsolatok kereséséhez. Bár nem tudom. Soha nem hallottam őt szabadon beszélni. Csak verset mondani.

Sámánj szunnyadja kóradz arázs,
csóroz pumpumilladza a varázs,
dege ne re lepilla csuta gőge,
egye meszi gerena tucsa bőge.
Széjjel széllel kelleme korob,
vonagló tüde messzire forob.
Vár a sac, tepesi mód falat,
hajába hód betek havaz falat.
Honn ronhat kuráv ebek lebek,
keretényi tév öreh vereh,
demerőh, dogma, forok a talán,
endzeremorha forma a halál.


Ez a (Mellék, avagy:) A minden lehetőség dala, a József Attila-mottó nélkül.

Zudor János ott állt a peronon, mi már rajta a vonaton. Sokáig néztem, amint ott álldogál, kezében nylonszatyor, az a bizonyos punga.

Alig van valami Zudor verseiből a neten. A Transindex írói vendégoldalának nyilván fontosabb Markó Béla költészete.

Mennyire fázhatott Zudor János keze! Kolozsvárra érve kötöttem neki egy kesztyűt, de, azt hiszem, nem mertem neki odaadni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!