2017. december 18. hétfőAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gárdadivat Erdélyben

Selyem Zsuzsa 2008. augusztus 24. 12:13, utolsó frissítés: 2008. augusztus 23. 22:15

A ’89-es nagy kelet-európai fordulat óta elszállt jó hosszú idő alatt a régió politikai elitjei néhány afféle bagatell kérdésre, mint hogy mi is volt ez a negyven-ötven év, ki hogyan járult hozzá, most miből fogunk élni stb. nem figyeltek oda.





Romániában aztán különösen nagy volt és maradt a kuss. Húsz éven át, amikor mégiscsak ezt-azt lehetett volna tenni anélkül, hogy hirtelen kényszermunkán találtad volna magad a Duna csatornánál, dubiózus kultuszhelyek kialakítása volt az elsődleges társadalmi érdek.

És lassacskán itt a szüret ideje: a tisztázatlan kérdések passzék lettek anélkül, hogy bármit is tisztáztunk volna, a bárgyú szoboravatásokat felváltják az egyre konkrétabban fenyegetőző szónoklatok, a félelemgerjesztő felvonulások, a „ki tudja hol áll meg” (Arany János) önbíráskodó akciózások:

a Magyar Gárda 2008 augusztus 6 és 10 között Erdélyben koncertezett.

A helyszín: Gyergyószentmiklós, a negyedik EMI (Erdélyi Magyar Ifjak) tábor. Mottója Wass Alberttől lett kiválasztva: „Legyen Erdély újra, ami volt!” Nem kérdés, hogy mi is legyen Erdély in concreto, „ami volt” – ez kellőképpen tág fogalom. Persze a szerző életművének ismerete segítség volna a tisztázásban, ki is találtak erre egy Wass Albert–napot a szervezők, melyen Szakács István Péter „Wass Albert díjas író és irodalomtörténész” (idézem a programból) a neves író tájszemléletéről beszélne, aztán a neves író fia arról, hogy édesapja nem volt antiszemita stb. stb.

Mindezt viszont a délibábos homály fedi,

mert a sajtóban megjelent beszámolókban egyetlen árva szót sem pazaroltak az irodalmi firlefrancra, a közvetlen beszámolókból – tizenéves ismerőseim jóvoltából – csupán arról értesülhettem, hogy milyen jó buli volt a Beatrice, a Kárpátia, a Knock Out, az Ossian, milyen barátságosak voltak az előadók, s mennyi szépet és jót zengtek rólunk, erdélyi magyarokról.

Azt nemigen tudták, hogy Jókai Anna is megtisztelte jelenlétével e zúzós partit, még kevésbé, hogy ki is volna ő – de hát már azok a tizenévesek, akik a korábbi táborok igazán szerény rockfelhozatalán részt vettek, sem azért jártak és járnak el ebbe a táborba, hogy fárasztó előadásokat hallgassanak. Hanem hogy együtt bulizzanak, anélkül, hogy abba a kínos helyzetbe keverednének, hogy egy lilahajú franciának kelljen megmondaniuk, hol találja meg az elsősegély-sátrat.

Mert húsz év arra sem volt elég, hogy végre olyan iskoláink legyenek, ahol tanítanak is valamit. Ugyan mi mással magyarázható, hogy a tizenévesek többsége frusztrált, csoportkövető és gyanakvó az ismeretlennel szemben? Mikor még néhány éve, mielőtt az oktatási rendszer kezelésbe vette volna őket,

minden ismeretlent legszívesebben megkóstolt volna?

Persze a szülők is olyan üzenettel jöhettek haza nap mint nap holtfáradtan a munkából, hogy gyerekeiket a külvilágtól leginkább elrettentsék. Unalmas, nem érdemes, nincs igazság – ha egy gyerek csak efféle jeleket kap, vajon nem áll-e oda az első alak mögé, aki, még ha azt nem is köti az orrára, hogy mire, de azt mondja: van megoldás?

Nézzük hát, mit is nem hallgattak meg – csak véletlenszerűen – a táborozó tizenévesek:

„Ha valamit meg lehet még javítani ebben a keserves életben, azt ezek a fiatalok fogják megtenni, jelentette ki Jókai Anna az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság táborában. A neves írónő Erkölcs, haza, szerelem címmel tartott hatalmas sikert aratott előadást. Lyukas Magyarországon élünk, s a lyukakon folyik el belőlünk az érték. Már nem a közép, hanem a szélek tartják egyben ezt a nemzetet, de ha a belső kör nem tudja bestoppolni a lyukakat, nem tud új életet teremteni, akkor ez a helyzet sem marad fenn tovább – elemezte a helyzetet Jókai Anna, aki így fogalmazott: »nincs más tennivalónk, mint magasabbra nőni, mint a gyom.«"(forrás: emitabor.hu)

Nem mondom, nekem sem volna gyomrom arról hallgatni szónoklatokat, hogy „ebben a keserves életben”. No meg a gyomhoz még kevésbé volna: ez az ártatlan növényi hasonlat ugyanarra a mintára működik, mint az oly sokat koptatott zoológiai, és az újabban szép pályát befutó genetikai. Csakhogy már rég nem széplelkű allegóriákról van szó. Hogy Jókai Anna mit tesz magával, amikor egy ilyen akcióhoz asszisztál, legyen az ő privát bánata – a tábor lényegéhez képest ő a legitimáló háttér, a szükséges ósdi unalom, mert hát a szervező fiatalok számára evidens, hogy a történelem nem ilyenformán érdekli őket, hanem pusztán néhány mondatban, zenei aláfestéssel.

Ki az ellenség, az a lényeg.

Vona Gábor, a Magyar Gárda vezére szíveskedett megmondani: még a cigányokkal is össze lehet fogni, ha a románok ellen kell harcolni. Előadásában – melyen, gondolom koránál fogva is, jóval több tizenéves részt vett, legalábbis a honlapon megjelentetett és az onnan szóról szóra átvett más portálok nem túlvariált beszámolói a „legnagyobb érdeklődésnek örvendő” enyhén germanista szerkezetű epiteton ornans-szal illették – az 1990-es márciusi marosvásárhelyi tömegverekedést állította például a fogékony fiatalok elé: „Vona Gábor megjegyezte a marosvásárhelyi pogromra utalva, hogy itt van előttünk a példa Erdélyben arra, hogy össze tud fogni a magyar és a cigány, ha közös az ellenség.”

Ellenségnek márpedig lennie kell. Ha nem más, akkor Tőkés. Bagoly Zsolt alelnök, aki a moderátori szerepet töltötte be, annak véleményezésére kérte a jelenlévőket, hogy Tőkés László az erdélyi magyarság céljait eláruló RMDSZ-szel való közös indulásra kérte az MPP-t, ráadásul oly módon, hogy az gyakorlatilag az új párt RMDSZ-platformmá válását eredményezte volna, hiszen RMDSZ-színekben indultak volna anélkül, hogy saját belátásuk szerint szavazhassanak. Azt a markói alaptételt is megkérdőjelezte, mely szerint katasztrófát jelent, ha nincs magyar parlamenti képviselet Bukarestben.”

Ahhoz képest, hogy a beszámolót maga Bagoly Zsolt írta, elég nehezen kapta el saját gondolatát. Nem egészen kristálytiszta a megfogalmazás, és arról is hallgat, hogy végül

Tőkés leárulózására vonatkozó indítványát elfogadták-e.

A tizenéveseket ez hidegen hagyta, ám Vona nagyívű bejelentését, miszerint „ne várja Gyurcsány, hogy ez az fiatalság beérjen, mert akkor nem lesz keresnivalója a Kárpát-medencében” tapsvihar honorálta.

Nem részletezem tovább a programot, mindenki kedvére derülhet, ha elolvassa az említett honlapon, az Áldás, népesség mozgalmat viszont mégsem hagyhatom ki. A mozgalom atyja, Csép Sándor talán nem értesült arról, hogy a matek nem a námber wan tárgy a középiskolában, s eléggé el nem ítélhető módon különféle számokról hablatyolt: hogy „a 24. óra utolsó perceiben vagyunk”, hogy „ 2200-ban eltemetik az utolsó magyart”, s ugyanúgy tette ezt, mint a szegény, agyonhajszolt matektanárok többsége: ne akard tudni levezetni a dolgot, csak magold be a képletet.

Csakhogy veszélyes játszma ez

– ahogy nem érteni a matekot is veszélyes, csak nem szeretjük tudomásul venni. A táborban a polgárháború lehetősége többször is szóbajött: Eva Maria Bárki a koszovóiakkal példálózott, egy bizonyos Szentes Zöldi László újságíró mintegy anekdotaként osztotta meg hallgatóságával beszélgetését egy észak-írországi polgárral, aki, miután újságírónk „bemutatta az erdélyi magyarok jogfosztott helyzetét”, azt kérdezte: „és mióta tart a polgárháború?”

És a tizenévesek egyik részének tényleg elege van abból a homályos, megmagyarázhatatlan stresszből, melyben közvetlen környezetük (felnőttek, iskola, a nyilvános tér szűkössége, kultikussága) részesíti őket. Hogy ebben a városban nincs egy jó hely, ahol ne kellene valamit fogyasztani. A tizenévesek másik részének semmi problémája nincs, csak akar egy jót bulizni a haverokkal. Ők viszont nem ragaszkodnának ahhoz, hogy valakik ellen bulizzanak.

A homályos stressz viszont valós,

ahogy valósak a kiábrándultan a tévére meredő szülők, a tudatlan, s emiatt tekintélyüket vesztett tanárok, valós a szakadék a reklámokban szükségletekként bemutatott luxuscikkek és a rendelkezésre álló pénzösszeg között. Ami ezen a szakadékon átívelne – a történelmi tudás, az elemző- és kombinációs készség, a nem pár hangzatos szólamból összetákolt hagyomány, az önkifejezés és társadalombírálat korszerű művészi eszközei stb. –, hát azt a tizenévesek vagy összerakják valahogy maguknak, vagy semmi. Ha az iskolai oktatás humán téren leáll a huszadik század elején, és leáll, akkor bármit lehet hőzöngeni nekik történelem és irodalom ürügyén az „ellenségről”. Hősökké kábulnak a gyerekek, s ehhez még csak heroin sem kell.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!