2017. december 18. hétfőAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Balzac Berdicsevben nősült

Selyem Zsuzsa 2008. szeptember 30. 10:06, utolsó frissítés: 2008. szeptember 29. 22:29

Persze, számíthattunk volna rá. Hiszen míg rafináltan kísérletezett a világ látható része, a nagyobbik rész éhezett, háborúzott, eladósodott, eladták, haldokolt és meghalt.





A posztmodernitás évtizedei után vagyunk, a modernitás és annak kritikájából, önkritikájából, végtelen és derűs döntés-elodázásaiból és mindenféle másból összerakott és szétbomlasztott és úgy összerakott nagyvonalú, bizalomteli elméletek és gyakorlatok után. A posztmodern élet barátságos volt és kíváncsi mindenre, a posztmodern konyha rafinált és kísérletező, a posztmodern művészet játékos és elszállt, a posztmodern filozófia: irodalom. Nem, ez így nem igaz. Csak részben.

De éppen ez van eltűnőfélben.

Persze, számíthattunk volna rá. Hiszen míg rafináltan kísérletezett a világ látható része, a nagyobbik rész éhezett, háborúzott, eladósodott, eladták, haldokolt és meghalt. Mindez láthatatlan volt, akár úgy is, hogy a híradók háborús vagy éhező országokból közvetített riportjai olcsó látvánnyá tették a szenvedést, megfosztották az embereket történetüktől. Amit az információhoz való jog kijátszásával a televíziós híradók megmutattak: egzotikus, véres, lepusztult és lepusztított testek.

A néző látta a húst, látta a romokat, de nem tudhatta, ki az az ember, hogyan került ilyen helyzetbe, mit gondol ő saját helyzetéről. Az áldozatokat és a nézőket megfosztották a történetüktől. A nézőket úgy is, hogy elvágták annak a lehetőségét, hogy föltegye magának a kérdést: mi közöm van nekem hozzá?

Az egzotikumként bemutatott nyomor

és háború a kívülállás perspektíváját kínálja fel, hogy mindaz, ami ott történet, itt nem történhet meg. Az ott és az itt jelentését a média úgy irányította, hogy ezek a kontextusukra szoruló, önmagukban valamit jelenteni képtelen szavak az oppozíció varázslatos vonzását, látszat-biztonságát jelentsék: ott azért történhet meg mindaz a rémület, mert mindenben ellentétes az itt-tel. Ott vadság van, tudatlanság van, őrület van, balkán van – itt civilizáció, kultúra, munka és Európa.

A Jelenkor tizenhárom évvel a boszniai háború után Radics Viktória szerkesztésében boszniai „posztháborús” irodalmi összeállítást jelentetett meg (Jelenkor, 2008. július-augusztus). Az írások szerzői, a szerkesztő kifejezésével: túlélők. Mit jelent túlélőnek lenni? Azt, hogy egy adott időszakban adott helyen törvényszerűvé vált pusztulás kivételezettje vagy. Nem haltál meg,

pedig minden feltétel adott volt ahhoz, hogy meghaljál.

Tizenhárom évvel ezelőtt, néhányszáz kilométerre tőlünk bombák robbantak könyvtárak, piacterek, mozik közelében/-ra, a Szarajevót körülvevő hegyekből gépfegyverrel lőtték a civil lakosságot, néhányszáz kilométerre tőlünk koncetrációs táborokban éhező professzorokat vertek az őrök. Ez a mondat semmit nem ír le abból, ami Boszniában történt. Akkor válik hirtelen valósággá, amikor Semezdin Mehmedinović, Senadin Musabegović, Marko Veŝović, Faruk Ŝehić, Hadžem Hajdarević, Amir Brka, Mile Stojić, Refik Ličina, Muharem Bazdulj és Krzysztof Czyżewski szövegeit olvasom.

Ezek az írások nem a kulturális kifinomultság előtti szövegtechnikával készültek, nem valamiféle dokumentatív realizmusról van szó, amely fölhasználja az igen könnyen hatást kiváltó történelmi helyzetet, amitől az olvasó szörnyülködik meg együttérez, aztán jöhet valami más. Bizonyára a mai boszniai nyelvű irodalomban is elég sok neoprimitív alkotás jelenhet meg, mint a posztkom országok legtöbbjében, amelyeket az etnonacionalizmus sérelmi érzülete fűt, s amelynek jól meghatározott piaca van. Piac, mely szükségszerűen kizár más piacokat, viszont ez az ellentétezés kölcsönösen növeli mindkét piac keresletét, vagyis – a mai etnonacionalizmusok természetének megfelelően – a szerb és a bosnyák, a horvát és a szerb, a román és a magyar, a szlovák és a magyar, a herto és a hirto etnonacionalizmusok érdekközösséget alkotnak.

Minél vadabb a herto, annál jobb a hirtónak:

van mire válaszolnia, és a semlegesek újabb köreit győzheti meg, hogy veszély van. Ezt a paradoxális szerkezetet az etnonacionalizmus persze vagy takargatja, vagy tiszta szívből nem is tud róla, mert érdekei ahhoz a tételhez fűződnek, hogy a valóság egyszerű. Radics Viktória szerkesztői előszavában erről nem ír, csak jelzi, hogy olyan szövegeket válogatott, melyek „nemzeti(ségi)leg és vallásilag nem elkötelezettek, és nem etnikai identitáskategóriákban gondolkodnak”. Olyan szövegeket, melyek pártpolitikai célokra alkalmatlanok. És nem politika-mentesek.

„Európa és a világ viszonyulása szenvedéseinkhez arra a néger nőre, az UNPROFOR katonájára emlékeztet, aki a szarajevói piacon, ügyet sem vetve az emberek pillantásaira – sárga cicanadrágot próbál.” (Semezdin Mehmedinović: Szarajevó blues)

„Csodálatos dolog menekültnek lenni.
Ez azt jelenti, hogy tizenötöd rangú állampolgár vagy.
Senki sem ismer.
Pisálhatsz az utca közepén.
És továbbmész.
A járókelők utánad szólnak: Micsoda paraszt, kész vadember!
Kár, hogy nem lőttek benneteket agyon!
Miért nem harcoltatok?
Gyávák!
Picsák!
Töketlenek!
Csak akkor kapnak észbe, hogy ebben a háborúban nincs mély hátország, ha végigsüvölt »az ő egükön« egy-egy 155 mm-es tarackgránát.” (Faruk Ŝehić: Nyomás alatt)

A valóság bonyolult.

Bonyolult személyiségek kerülnek egy leegyszeűsítő gépezetbe, ami a háború. A szövegek, ezek a pártpolitika számára hasznavehetetlen szövegek a bonyolultságot precízen jelenítik meg. Valamiféle új pontosság jelenik meg, hasonló ahhoz, amit a legújabb Tompa Gábor-rendezésben láttam: a legnagyobb döbbenetemre a Csehov Három nővér Kosztolányi-féle fordításán semmit (talán: szinte semmit) nem változtatott. Elejétől végig minden el van mondva, a jelmezek, a díszlet pedig a dráma korát idézik, néhány látványos anakronizmussal, ami viszont azt mondja: mindez most van.

A Katyuska dallamára előadott bájos abszurditás, a „Balzac Berdicsevben nősült” szintén benne van a klasszikus szövegben, Csebutikin, a szkeptikus orvos szórakoztatja magát azzal, hogy érdekes újsághíreket jegyzetel ki. Semmi értelme, csak arra való, hogy elterelje a figyelmét az elcseszett életéről. Ez persze a darabon belül kétségtelenül értelem.

A 2008-as Három nővér produkcióban a tisztek jelenléte is komolyan van véve: ezek az úriemberek, élükön a „szerelmes őrnaggyal” nem valamiféle elvont tisztséget viselnek, hanem

foglalkozásukat, a háborúzást művelik.

Tompa megmutatta ezt az evidenciát. A korábbi elvont abszurditás most konkrétan jelenik meg az utolsó színpadképben: egyenruhás emberek helyben bicikliznek, vállukon szárnyak. Mert hát hova vonulnak a katonák? Hova a fenébe szoktak vonulni a katonák? Az efféle evidenciát persze kerüli az etnonacionalista egyenruhásító mozgalom. Öszintén hazudik.

Balzac viszont valóban Berdicsevben nősült.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!