2017. december 18. hétfőAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Miért veszélyeztetett a matektanárok idegrendszere?

Selyem Zsuzsa 2008. december 16. 13:53, utolsó frissítés: 2009. március 04. 18:14

Még nem hallottam olyan középiskolai tanári közösségről, amelyben a humánszakos tanárok ne szánakozva mosolyogtak volna azokon az emberpéldányokon, akik tudják és szeretik a mateket. Van rájuk érzékletes magyar terminus is: kockafejűek.


Nagy a homály. Meg a szmog is. Budapesten azt találták ki, hogy szmogriadó esetén páros napokon a páros rendszámú, páratlan napokon a páratlan és nullára végződő rendszámú autók közlekendenek majd. Csakhogy mint azt Ein Stein az ÉS 2008. december 5-i számának páratlan oldalán rém egyszerűen, az I-IV. osztályokban tanított matematika-anyagnak megfelelően megérveli, a nulla, a zéró, a 0 páros számnak tekintendő egy efféle kétosztatú csoportosításban. (Mert az ókortól innen tudható, két páratlan egész szám között páros van, ergo a -1 és 1 közötti 0 páros, illetve páros számok összege páros: 2+0 páros, ergo a 0 páros.)


Szóval a 0 ebben a kontextusban páros.

A matematika ilyen: megad egy körülhatárolt rendszert, abban megadja a szabályokat, és ott akkor minden a szabályokkal levezethető. Nem számít, hogy melyik pártot képviseli a politikus, a 0 akkor is páros, ha baloldali, akkor is, ha jobboldali, akkor is, ha zöld az a politikus. Csak akkor kerül szegény 0 a páratlanok közé, ha a politikus 0 matematikából.

Az, hogy valaki 0 matematikából, a közvélemény szerint emberiességét dicséri. Még nem hallottam olyan középiskolai tanári közösségről, amelyben a humánszakos tanárok ne szánakozva mosolyogtak volna azokon az emberpéldányokon, akik tudják és szeretik a mateket. Van rájuk érzékletes magyar terminus is: kockafejűek.



Milyen egy kockafejű? Hát az, kérem szépen, olyan, hogy abban az elvont izében gondolkodik, mindenhez szabály meg szabály, meg ha nem tud valamit biztosan, meg se mukkan, fogalma sincs az életről, arról hogy kétszer kettő néha öt, és milyen jó, ha öt, sejhaj.

A matektanárnak ezzel a sűrű közvélemény-köddel kell nap mint nap szembesülnie. Hiába mondja, hogy a matematikához fantázia is kell, és kétszer kettő nem is föltétlenül négy, hiszen számrendszertől függ, mennyi... Á, mondják, ne papolj nekünk számrendszerekről, hanem ahhoz szólj hozzá,


hogy kétszer kettő mennyi, ha a kislány szerelmes.

Na, ehhez tényleg nem tud hozzászólni, ahogy ahhoz sem, hogy mennyi kétszer kettő, ha baloldali politikus kérdi. Mondani lehet bármit, gondolja a matematika-tanár, de kit érdekel a bármi? Ha mindent szabad, nincsen bátorság – ezt is gondolhatja. (Vagy azt, hogy ha mindent szabad, nincsen Isten.) Viszont az izgalmas, ujjong a maga körén belül a matektanár, hogy pontosan meghatározott feltételrendszerben meddig lehet elmenni.

A matematikában a „csak” nem válasz. Csak az elején, ameddig a rendszert felállítom. De a matematikus allergiás a „csak”-ra (axiómákra, kinyilatkoztatásokra, azokra a mondatokra, amit ha törik, ha szakad el kell fogadni), igyekszik is minél kevesebb effélével dolgozni. Bolyai nem bírta elviselni az addigi geometriát, mert 4 darab mondatot kellett volna csak úgy elfogadnia – így hát Euklidész 4. axiómáját szépen kidobta a rendszerből, és bebizonyította, hogy anélkül is működik.

– Na és? – hangzik a ködből –, a párhuzamosok találkoznak, s ez szép, vigasztaló gondolat.
– Nem, nem – mondja a matematikus –, az csak a geometriában jelent valamit, az embereknél ez egészen másképpen van, azt meg nem tudom levezetni. Nincsen hozzá elég infó.
– Á, akkor csak játék az egész geometria. Egyébként is minden relatív, ahogy Einstein is megmondta.
– A játéknak megvan a maga szabályrendszere, nem mondhatunk benne bármit, mert az önkény volna. Esetlegesség. Szubjektivitás. Zsarnokság.


Részemről a matematikusnak drukkolok.

Annak a szegény páriának a tanáriból, akit vagy lesajnálnak, vagy – ha túl akar élni – idegroncs zsarnok lesz, aki mindenkit hülyének néz, aki nem képes egyből elkapni egy példa megoldását. Attól tartok ugyanis, van abban a tűrhetetlen jelenségben rendszer, hogy a matematikatanárok hajlamosak a leginkább az ordítozásra, hisztériára, a diák szellemi megsemmisítésére.

Jogtalan önvédelemből teszi: egy olyan társadalmi ködben, amelyben a bármi az úr, egy olyan társadalomban, amely hatmilliárd potenciális zsarnokból tevődik össze, és nincs az a konszenzus, axiómarendszer, bizonyítási technika, amely az állításoknak tétet és mértéket adna, elkerülhetetlenül marginalizálódik. Ő egyedül próbálja meg, hogy minél kevesebb önkény – axióma – nélkül, elegánsan, mindenki számára érvényesen fogalmazza meg állításait.

A megveszekedett „humánosok” ezzel szemben – a politika esetlegességét észrevétlenül érvényesítő – „kánonban” gondolkodnak, mely már egy osztállyal, várossal, országgal arrébb nem érvényes. Vagy felvállalják a szubjektivitásukat, amely, bár szintén kétséges logikai művelet, legalább bátor cselekedet. A matematikusokat (egyetemi oktatókat, kutatókat) védi az intézmény, de

a matektanárok a dzsungel legmélyén vannak,

ahol óráról órára az összes megoldatlan társadalmi probléma halmozottan kiderül. Óráról órára: hiába magyarázom, a gyerek nem érti, pedig a napnál is világosabb, ergo biztosan érti, csak pimasz, mert ő is azt gondolja, amit a kollégák elsöprő többsége, hogy a mateket tudni totál fölösleges.

Vagy: itt van egy feltételrendszer, ebből ki kell deríteni ezt vagy azt az izgalmas jelenséget, a diák viszont csak pislog azokkal az ártatlan szemekkel, és mond valamit, aminek semmi köze ahhoz a szépséges feltételrendszerhez. Vagyis önkényeskedik, pimasz és önkényeskedik, azt hiszi, hogy bármit mondhat, vagyis azt hiszi, ő az úr. Itt már rezegnek az osztály ablakai, a naplóban ott az 1-es, de úgy, hogy a papír átlyukadt, a fiú vagy a lány meg ott áll végtelenül eltiporva – a tanár egyéni és konvencionális káromkodáskészletétől függ, hogy az „ő az úr” szituációt mennyire intenzíven ellensúlyozta.

A diák persze félni kezd,

a félelem kezdete pedig a gondolkodás vége. Gondolkodás nélkül elég sok emberi tevékenységet lehet művelni, de matematikát gondolkodás nélkül nem.

Hogyan lehetne ezt a csikicsuki terrort megelőzni? Nem mantrázom most a tanügyi reformot, de persze, hogy azt kellene. Előtte meg egyetemi reformot, mert a fiatal tanárok körültekintő szakmai és pedagógiai tudás híján úgyszintén idegroncsok és/vagy ordítozó zsarnokok lesznek. De addig is. Nekem olyan matektanárom volt, Kirsch Mártának hívták, akinek két csele is volt ezen a helyzeten felülemelkedni: az egyik a humorérzék (ami a különféle rendszerek közötti átjáráson alapszik), a másik meg az az elve, hogy „matekkel csak akkor foglalkozz, fiam, ha jókedved van”.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!