2020. szeptember 29. keddMihály
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Identitásturisták: avagy miért nem járok már a csíksomlyói búcsúra

Horváth István 2012. május 27. 11:11, utolsó frissítés: 2012. május 29. 10:40

Úgy fogyasztod a kilométereket és a turisztikai élményeket, hogy közben azt hiszed, hazafias, Csíksomlyó esetében kegyeletteljes cselekedetet hajtasz végre.


Nemrég halottam a történetet. Egy ismerősöm, amúgy magyarországi és erős nemzeti érzelmű értelmiségi, Székelyföldre utazott. A menetrendszerűen közlekedő autóbuszon a sofőr egyfajta dizsé nackó szerepet vállalt fel: amint a busz belépett Romániába, olyan zenékkel és közbeszállásokkal tartotta fent és gerjesztette az utazás élményszerű hangulatát, amelyek nemcsak pozitív értelemben táplálták a magyar öntudatot, hanem (hmm, hogyan lehetne elegánsan fogalmazni!) lealacsonyító (mi több, egyenesen trágár) módon referáltak a románságról. Leszállva Csíkszeredába a szóban forgó ismerős szóvá tette a dolgokat, számon kérte a buszvezetőtől a sovén hangulat gerjesztését és fenntartását. Nos, a sofőrnek éppen nem volt hangulata értelmiségi eszmecserére ojjasmikről, hogy tolerancia, meg együttélés, meg pozitív magyar identitástudat, ezért hamar nagy szerepet kapott a megbeszélésben a testnyelvezet, és kiosztattak holmi pofonok. Az érvelésem szempontjából eddig tartana a történet, de a szaftos poént nem tudom elhagyni. Az éppen arra járőröző rendőrök felfigyeltek a buszpályaudvari eseményekre, és előállították az utazó fiatalembert. Akit, amint kiderült az affér oka, röhögve bocsátották útjára. A félreértés elkerülése végett: a többségében román rendőrök röhögtek a történteken.

Egy másik (ezúttal Erdélyből elszármazott) ismerősön a gyerekével jött Csíksomlyóra. Hogy a búcsú szellemét jobban megéljék, egy hitközösséghez csatlakoztak, és bérelt autóbusszal utaztak Budapestről Csíksomlyóra. Nos, az utastársakat nemcsak a búcsújárás ihlette meg, hanem az erdélyi ájer is. Nagyvárad után a zenegépből áradt a dallam és a Körös hamarosan négy folyóként zúgott, már a Királyhágóról látszottak a Hargitán a honvédek, és egyesek már látták a délceg turulmadarakat, amint a szerpentineken kísérték az autóbuszt. Aztán, valószínűleg abból kiindulva, hogy a román ember is olyan, mint a magyar, magáról inkább szépen énekel, a danolásából hiányzik a realisztikus jellemábrázolás, az önkritika, az utazóközönség egy része úgy döntött, hogy elmondja róluk a csúnyát is. Így próbálták helyreállítani a világegyetem, vagy legalábbis az ezeréves történelem, és legeslegalább a trianoni kozmikus egyensúly megbicsaklását. Nos, az anyuka nem pofozkodott az utasokkal, de felettébb bánta a választását, hisz számos hangulat sugárzott az úton, de valahogy az egyetemes keresztényi szeretet nagyon elhalványult.

2009 nyarán a Steaua - Újpest bukaresti mérkőzését az újpesti klubvezetőség kiemelt nemzeti ügyként tálalta: „A magyarságért játszanak a lilák a Bukarestben”. A vonattal Bukarestbe utazó magyar szurkolók vették a lapot, és megnyilvánították a magyarságukat. Hogy ez többek között abban állt, hogy transzparenseken villogtatták, hogy „Erdély magyar föld!”: egye fene! Provokatív véleménynyilvánítás, vitatható és vitatandó, de nem sért személyiségi jogokat. De az, hogy a romániai állomásokon várakozó utasokat vízzel és üdítővel locsolgatták, üres sörös dobozzal dobálgatták, közben pedig rasszista regiszterekben sértegették, már valamivel másabb megítélés kérdése. Hisz mások méltóságát közvetlen és félreérthetetlen módon gyalázni már egyértelműen túlmutat az egyéni véleménynyilvánítás szabadságának a határán. Nos, aki szélt vet, vihart arat. A bukaresti futballmérkőzésen gigatranszparensen szarmagyaroztak a Steaua szurkolók.

De látom, moralizálok, pedig ezt csak mérsékelten szándékolom űzni. Hisz mindenekelőtt az identitásturizmust, mint jelenséget akarom illusztrálni. Tudjuk, a magyar nemzeti topográfiában Erdély talán a leginkább jelentésterhelt térség: ősi fészek, középkor, eredetiség, tradíció, ízes beszéd, festői tájkép, érintetlen vad természet, nemzeti fájdalom, elveszett és újra megtalált ízek, nem-nem-sohanem, küzdelmes magyarság, és csak terjedelmi megfontolásokból zárom a listát. Az utóbbi két évtized egyik jelentős fejleménye, hogy ez a jelentésrendszer tömegek számára könnyen megtapasztalható, és viszonylag olcsón megvásárolható élménycsomaggá alakult. Sztenderd turisztikai útvonalak, muszájlátni kiemelt helyszínek és legalábbegyszerrésztkellvenni események, áfonyapálinkás és töltött káposztás vacsorák, kaptafára épített idegenvezetői bemutatók (ezt elvették, ezt nem adták vissza, itt nem bánnak jól velünk), a nagy identitástúra jelentéseit tárgyiasító szuvenírek.


Nos, a színhelyek, események és termékeket valamiféle hangulati előjátékaként, s összekötőjeként jelenik meg az utazás során történő hangulatteremtés. Szoftabb verzióban kezdődik: mondjuk Tamás Gáborral, az illusztris emigráns honvágyóval (aki többek közt megígéri, hogy ha még egyszer láthatná Erdélyt, tán soha többé nem hagyná el őőőőőt, aztán a turné után mégis visszamegy emigránsnak), aztán ropoghat a Kárpátia, a nemzeti rock gyöngyszemei peregnek, és akkor a végén a Romantikus Erőszak bééjjjáézi, hogy „Lesz Még Erdély Magyarországé!”. Közben viccelődik a jónép, és észrevétlenül átcsúszik az oláhozásba. Kell egy kicsi ősellenség, ha ez a mozzanat kimarad, szart sem ér a nemzeti öntudat.

Így lesz teljes a turisztikai csomag: utazás a vadonba, a tradícióba és nemzeti lövészárkokba. Meglehataztmondani a románoknak, hogy akár a francba is mehetnek. S ha nem teccik nekijük, hogy oda küldtük, akkó’ ez azéé lehet, mert nem eléggé európaiak, elnyomják a magyarokat, és ….. akkó’ is nekünk van igazunk. Ebben a regiszterben tesznek valamit a nemzeti ügyért. Így válik az utazás tökéletes turisztikai termékké, úgy fogyasztod a kilométereket és a turisztikai élményeket, hogy közben azt hiszed, hazafias, Csíksomlyó esetében kegyeletteljes cselekedetet hajtasz végre.

Az már közhely, hogy a tömegturizmus nem mindig hat ki szerencsésen a turisztikai célpontokra. A barlangok cseppköveit letördelik, az út menti pihenőhelyeket ammóniaszagúra vizelik, töméntelen üres pillepalackkal üzenik az erdőnek: Ácsi! itt mi vagyunk az úr. Ám ami a legfontosabb: a tömegturizmus, bármennyire a mást akarja megtapasztaltatni, végső soron saját ízlésvilágát és szempontrendszereit elvárásként érvényesítve: átalakítja a helyi kultúrát.

Ez utóbbiakat illetően a szélsőségig vitt szimbólumhalmozás egy artefactumát volt alkalmam kézben tartani a minap: egy eredeti korondi söröskorsót. A festetlen, máztalan korsó maga (reklámtárgyakat forgalmazó ismerősöm szerint) Kínából származik. A kriglire viszonylag olcsó technológiával felvittek szövegeket és képeket, amint az itt következik: felső peremére pár népi motívumot, a korsó hasára a csíksomlyói szűzanya képét, baljára a szózat, jobbjára a himnusz szövegét (szándékosan kisbetűkkel, rögzítendő a profanálás már megtörtént tényét).

No, de talán az identitásturizmus okozta változások egy lépéssel ezen is túlmutatnak. Az erős magyarságmegélés kötelező román pocskondiázó körítéssel olyan disszonáns hangot, hangulatot hoz be a kisebbségi létbe, amely lehet, pillanatnyi adrenalin többlettel járt, de a saját kisebbségi lét kapcsán létező legfelelőtlenebb magatartások egyikét eredményezi: a másik (lettlégyen az éppen többségi) méltóságának a teljes semmibevételét.

Nos, kedves otthoniak, ezért nem megyek mostanság Csíksomlyóra. Biztos, hogy az egyéni üdvözléstörténeteknek kesze-kusza útjai lehetnek. Biztos a fentebb vázolt lelkületet (is) megtapasztaló emberek egy része őszinte vallásos élményben részesül a Keresztúton, vagy a Mária lábainál. Valószínűleg én vagyok a gyarló, hogy nem tudom eltekinteni, milyen volt az oda vezető útjuk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!