The livin’ is easy, avagy az imádnivaló kihívás
Mostis Gergő 2012. szeptember 26. 18:53, utolsó frissítés: 2012. szeptember 27. 09:35Nagy családokban élünk. Partiumosok, NMD-sek, Államisok, Moszkvások, Építészek, Színházasok, urak és parasztok.
Tizenegy éve lélegzem itt. Egy dolgot már nagyon régóta gyanítok: a tűzzsonglőrök tudják, hogy hol van Várad féreglyuka. Mindenhol ott vannak. És mindenhol egy időben. Találkozom velük a múzeumkertben - idilli pre-orgazmikus elfoglaltság a magnóliák szagolgatása -, ám mire leérek az M. kertbe, már ott bűvölik a lányokat s az ördögbotot.
Délelőtt, a sétálón kávézva, mosolyogva-irigykedve konstatálom, hogy ezek a srácok csak most indulnak lefeküdni, de mire két óra múlva a Garasos hídnál dobnám be a műlegyet, már kacagva fogadnak ők és a jófej kutyáik.
Éjszaka sem vagyok egyedül.
Mikor az ügyetlen randiról elszabadulva, végre innék egy sört a Fekete Sas passzázsban, mint kis huncut koboldok kínálnak cigarettával. Tán Ady szülte őket. Tán Búgnak a tárnák című verséből bújtak elő s biz’isten nem bánják, hogy ránk maradtak.
Nagy családokban élünk. Partiumosok, NMD-sek, Államisok, Moszkvások, Építészek, Színházasok, urak és parasztok. Ők és Rémusz, a süketnéma képzőművész, mindenkinek barátai. Esténként egyen-egyenként beköszönnek. Őrzik a város csendes harmóniáját, mintha csak a falakban élnének. Nem tudod, honnan bukkantak föl ismét, és azt sem látod majd, amikor eltűnnek, de mindig valami hasonló hangzás kíséri őket:
Azt viszont pontosan tudom, hogy a pénzem hol tűnik el. Ilyen drága kulturális mulatság csak színvonalas lehet! Színház vagy filharmónia 20-30 lejért. Bérletárak az egekben. A legviccesebb: külön ki van emelve, hogy a szar helyeket (a színpad szélén) csak a diákok és egyetemisták foglalhatják el. Az olcsóbb.
Egy-egy kiállítás, street art megmozdulás vagy építészeti happening színesíti a szerda délutánokat. Évről-évre visszatérnek váradra a kultúra-csempészek is, és - mint mikor a cirkuszt várjuk -, izgalommal nyújtjuk a nyakunkat, hogy többet lássunk, lássuk, most mi fog történni. Rövid és hosszúfilm fesztiválok egész sorát ünnepeljük egy maroknyian, együtt a lelkes román közönséggel. Tres Court, Spune pe scurt, Busho, Maff. Ezek köré szerveződnek vizuális élményeink. A pláza parkolójában senki nem volt Tiff-et nézni.
Ezek hülyék? A pláza parkolójába!!!
Irodalmat is olvasunk vagy felolvastatunk magunknak. Versbeszállás! – mondja a művészeti-igazgatói hangosbemondó, és akkor mindannyian ezt tesszük egyszerre, és örömünket leljük benne.
Vagy elutazunk „Európába” és rájövünk, hogy van rosszabb a szerelmi csalódásnál. Bár megszoktuk ezt is, mert fülledt értelmiségi közösségeinkben csak egymás között közösülünk. Kb. 200 ember. Sans condom. Ennyien járunk ki a Malomba is tombolni, mert csakavágyalaktalanszirénahangjahajtadögrevadhiénarajt. Fele annyian a volt nyomdász szakszervezet tánctermébe, ahol egymásra kenjük érzéseinket, fülekbe suttogunk, és váltig bizonygatjuk azt, hogy:
A maradék a széleken lakik, büszkén. Ma ő a király, de holnap előkerülhet egy új pecsétgyűrű, egy vastagabb lánc, egy még kisebb vagy még nagyobb kutya, és akkor oda a kiharcolt, egy főre eső köpő felülete. Ez durva honfoglalás és egyre nagyobb a területük. Lelkesen csápolnak bármire, ha kolbászszag is társul az élményhez. Nem tűnik fel nekik az átverés, hogy évente csak egyszer engedik be őket a Várba, és az sem, hogy miért a Pataki Művek az Edda előzenekara. Engem viszont nem tévesztenek meg a zsonglőrök… megint itt vannak.
Nekik ez a tunya társaság sem közömbös.
Másnap napsütéses reggel virrad. Kicsit fölvidít. Kezemben két habos kávé, ülök be a taxiba, kis gyomorideg, a szokásos. Később a sétálón egy muzsikus gitárjátéka old fel. Az Orsolyák ezt még nem hallhatták (szerencsére?) mert biztosan a maszturbáció keserves bűnébe estek volna. Csak ülök és hallgatom. Ő is a szélen él, köztük lakik, látszik. A zenéjébe menekül, de rajtam is nagyon sokat segít.
Délután csöng a telefonom. Egyik zászlós kérdezi, hogy ha nekem ítélnék, átvenném-e a díjat. Előbb tanácsot kérek, majd ott állok este a színpadon, öltönyben a társaimmal, és azt hiszem egy pillanatig, hogy ez tényleg rólunk, a munkánkról szól. Fiatal vagyok és hiú – mentem fel magam –, de be kell látnom: Váradon a kultúra, többnyire nem önmagáért létezik. Nem önmagáért tartják fent – milyen megalázó maga a kifejezés is –, többnyire célt szolgál. Valakiknek a célját, akikhez én nem akarok tartozni, és amely célokat aljasnak érzek.
De ez a helyzet, nem gyászos. Nagyvárad egy imádni való kihívás.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!