Arad bennem marad
Fekete Réka 2012. november 14. 09:56, utolsó frissítés: 2012. november 15. 15:59Nyáron a Víztorony árnyékában kis terasz. Csendes. Gépzene sohasem szól itt. Az asztaloknál párok suttognak, az ember ül és egyszer csak rájön, hogy miért olyan jó itt. Csend van, Aradon van, felette a Víztorony.
Aradot legjobban akkor szeretem, amikor gurulok a kihalt utcákon.
Egyszerűen gurulok, fúj a szél, én és a biciklim. Ez a bicikli az ’50-es években lett aradi, nagyapámé volt, sokat megélt darab, de híressé alattam vált, lehet az is, hogy fényesebb jövő várja. Egyelőre beéri velem és vendégeimmel, akiket néha városnézésre invitálok, és a csomagtartón viszem őket az éjszakába.
A kora reggeleket is szeretem Aradon, ilyenkor egyedül tekergek, a nap engem lát meg elsőként, és ez az érzés estig kitart. A kihalt város megtisztul, lerázza magáról a napi szennyet, csak a kövek maradnak. Arad kövei szépek. „Birodalmi”, mondta róla valaki megérkezvén. Valóban: az épületek annak is mesélnek, aki nem ismeri történetüket, aki felkészületlenül érkezik az aradi tizenhárom városába. Talán rendjén is van ez így, nem szabad mindig mindenhova előre kigondolt útvonalon érkezni, Arad a meglepetések városa, befogad és elvarázsol.
Magányos város ez, amely nem hangos az éjszakai élet kicsapongásától,
szeretné magát egyetemi központként újrateremteni, de erre valójában csak legyinteni lehet. Emlékekből épül fel, régi korok romjain, valamikor, a XIX-XX. század fordulóján virágzott, amikor élen járt a városias fejlődésben, sáros utcái kövezetet kaptak, iskolák, kórházak épültek adományokból, meggyújtották az első gázlámpát, automobilt gyártottak, megtette első útját a helyi érdekű kisvasút, amely a Hegyaljára, a szőlősbe járt ki a városból. Most is járunk a szőlősbe. Helyi érdekű már nincs, de a bor még folyik. És szól a tangóharmonika, Pali húzza, bánat, bánat, de nehéz vagy…
Volt egy kiskocsma a központban, román hely, oda nagyon szerettünk járni. Kolbász, szalonna, vinete, kenyér. Pálinka. Bor is. Cigányok húzták minden szerdán és pénteken. Ha beléptünk, felkiáltottak: megjöttek a magyarok! és rákezdték. Amit akarsz. Közben megszűnt a hely. Nyáron a Víztorony árnyékában kis terasz. Csendes. Gépzene sohasem szól itt. Az asztaloknál párok suttognak, az ember ül és egyszer csak rájön, hogy miért olyan jó itt. Csend van, Aradon van, felette a Víztorony.
Vagy a Port Arthur a Maros partján. Óriási nyárfák a kertben, horgászok, régen komp araszolt át itt a Maroson. Mára maradt a dróthuzal. Szemben a régi cukorgyárral. Már csak a kéménye áll. Hrabal is megirigyelhetné. Gyermekkorom illatai: a borhot erjedő szaga, cukorrépahegyek, a nap végén sötétedésben rohanok haza, tudom, elkéstem és közben égett levelek fanyar szaga követ.
Harminchárom éve. Nem mondom, hogy ki sem mozdultam a városból ez idő alatt, Aradot kötelező elhagyni, mert ide a legjobb visszatérni. Olyan város ez, hogy egyszer csak visszahív. És amikor visszahív, úgy térsz haza, olyan türelmetlen vágyakozással, ahogy csak szeretni lehet. Az aradi férfiakat. Ott a folyóparton, talán az volt az egyetlen, első és utolsó csók. Borzongásig hűvös az este, fogja a kezemet, úgy, ahogy csak bizonyos intelligenciahányadossal lehet kezet fogni, a világirodalommal az idegpályáin, abban a pillanatban Esterházy és Cortazar is fogta a kezem és a Maros-parton ez mindennapi esemény. Esterházyval később valóban találkoztam Aradon, szerettem volna elvinni várost nézni a biciklimen,
végül ennyit írt az Estibe: „Réka biciklijének 179. o.”
Jómagam a Rácfertályban lakom. Errefelé volt a város első főtere, de ennek már nyoma sincs. A Haltéren lerombolták a régi piros lámpás negyed nyilvánosházait, ahol pedig irodalmunk nagyjai is megfürödtek az örömökben, közepére trafót emeltek, beton bizonyosságként, hogy a múlt feleslegessé vált. A rácfertályi szerbek közül Kocsef bácsi folyton viccelt, tejfölt hozott és azzal ugratott mindenkit, hogy reggelre bejönnek az oroszok. Cservenka úr naiv képeket festett, lovakról leeső bohócokkal.
A Rácfertály legérdekesebb figurája Feri úr maradt, aki ugyan nem szerb, viszont félhülyére verték egy illegális határátlépés apropóján. Külön aradi világ az övé. Kutyákat tart és kecskét, azt eszik télen ő és a kutyái, se ajtó, se ablak Maros parti házán. Barátok vagyunk Feri úrral, neki is van biciklije, saját gyártmány. Szerbeknek nyoma sincs már, maradt a nyomor, az aradi bronx, tétlen emberek, az utcasarkon káromkodás.
Arad a szülővárosom, talán azért is, mert itt születtem, de inkább mert azzá vált bennem. A hely, amelyet belaksz, magadévá teszed és befogad. Átalakul, átváltozik, metamorphosis, igen, Kafka is járt Aradon. Hihetetlen, igaz? A Fehér Keresztben szállt meg és meglátogatta Borosjenőn élő unokahúgát.
A színház nagyon régen kezdődött, a Simonyi utcában Hirschl Jakab 1817-ben sarki háza mellé kőszínházat emelt. Aztán, kicsit később, felhívott Ernő és azt mondta, jó lenne újra magyar színházat csinálni Aradon. Öt éve. Azóta változott meg a város. Bennem. Beköltözött a színházba, nevetünk, a Transzy éjjel-nappal nyitva van, pacallevessel és olyan rántott szelettel, ami elolvad a szádban. A kiszolgálás ismer. Reggel 5 és 7 között takarítanak. Olyankor illik távozni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!