A nagyváros, amelynek kisváros lelke van
Nagy Endre 2012. november 29. 10:51, utolsó frissítés: 12:55Valamikor a színisek és az orvosisok városa volt, aztán jött a szapi, és utána a vízözön. Mások székely fővárosnak tartják-tartották, ő önmagát már rég nem tartja sokra.
Földre szegett tekintetű, makacs régi lakosai alig mernek feltekinteni és ránézni az alig felismerhető „haj, bezzeg régen” városukra. Mert ez a Marosvásárhely már nem az a város, itt a polgári műveltség mainstreamjét átvette a tömbháznegyedi proletár-tengődés hétköznapi abszurdja, itt a művelődés menekül önmagába és elfele egyszerre.
Elsősként ez volt a „nagyváros”, ahová faluról bejártunk. Kiváltság volt akkoriban a zötykölődős utazás, a vizenyős cukrászdai sütemény, a füst, a rózsák, a főtéri pad gyorsan olvadó fagyival, akkor úgy tűnt, így marad minden örökre.
AZ ÉLET ERDÉLYBEN
» Az élet Nagyváradon. The livin’ is easy, avagy az imádnivaló kihívás
» Az élet Csíkszeredában. Szubjektív szerenád Szeredáról
» Az élet Sepsiszentgyörgyön. Kedves kis Sepsiszentgyörgy
» Az élet Szatmárnémetiben. Ez nem egy hálátlan hely
» Az élet Aradon. Arad bennem marad
» Az élet Marosvásárhelyen. A nagyváros, amelynek kisváros lelke van
» Az élet Brassóban. Egy nagyváros arcai
» Az élet Szamosújváron. A rejtőzködő kisváros
» Az élet Temesváron. A végletek és a kettősségek városa
» Az élet Kolozsváron. Kolozsváros olyan város...
további közviták »De ez ma már egy másik város,
amely, úgy tűnik, folyamatosan önmagát kergeti, és folyton elmarad saját elvárásai mögött. A fejlődés persze elkerülhetetlen, így fejlődünk mi is. Van immár gyorsétkezde világhírű franchise-ból kettő is, van város széli mall és központi mall, van ilyen mozi és olyan mozi, és volt élvonalbeli focicsapat is, míg vissza nem került a másodosztályba, (a kosárlabda még tartja magát szerencsére).
És van néppihentető maros-parti Week End telep, sok medencével, káosszal és sajtos-tejfölös lángossal. És persze a pékségek és süteményeik. Hát, ha valami, akkor ez feledtetni tud sok keserűséget. Diós, mákos, tehéntúrós, mazsolás, meggyes, káposztás, szezámmagos mindenfélék ragyognak már hajnaltól sok kirakatban. Ha egy pékségből kilépve megbotlik az ember, vigyáznia kell, nehogy beessen egy másikba, még porcukros lesz az orra. Igen, ez a város finom oldala.
És van amit csinálni, van ahová ellenni. Emitten egy fiatal irodalmár kocsmai közönségnek olvas fel, folyóirati szerkesztőség sziporkázik amottan, enyhén úri hallgatóságnak, és közben zajlanak koncertek, filmfesztiválos vetítések, mesterkurzusos lélekmentő előadások, könyvvásáros gyerekfoglalkozások meg minden. Mindenki mindenkit ismer, mindenki tudja, ki kit nem szeret, és miért,
ki kit szeretett, és hányszor.
A nagyváros, amelynek kisváros lelke van: ha van varázsa Vásárhelynek, akkor valahol itt lehet a gyökere. És ha van ijesztő dolog Vásárhelyben, akkor valahol itt lehet a gyökere.
Aki teheti és szereti, közeli kertvárosokba költözik, vagy épp falura, a belváros ugyanis drága, a tömbháznegyedi létezés pedig nem mindenkinek egyenlő az álomkörnyezettel. A közszállítás persze borzalmas, talán annyiban kimerül, hogy sok cég, sokféle járgánnyal, sokfelé visz embereket. Külső szemmel érthetetlen, hogy is jut haza az a sok ember, de estére minden elrendeződik, mert javarészt mindenki minden reggel ugyanoda megy, és onnan este haza. Ha idegen keveredik ebbe a titokzatosan működő rendszerbe, azt a káosz hamar felfalja, főleg, ha angolul, netán németül próbálkozna az éppen aktuális járat törzsközönségével értekezni.
Az értekezés és az értetlenkedés keverékének színtere minden nyáron a Félsziget fesztivál környéki invázió. Mindez sokkal több jót is tehetne a városnak, ha tudnánk mit kezdeni ezekkel az akárhonnan érkező arcokkal, akik néhány nap őrültségre érkeznek hozzánk, vagy akár csak egy koncertre, és mi úgy tekintünk rájuk, mint akik egész életüket úgy élik, mint ezt a néhány napot. Én nagyon is szeretem a féktelenkedő félszigetezőket, minden nyáron mintha megmutatnák a városnak azt, amit ő nem mer megtenni, amilyen ő nem mer lenni.
És akkor jöjjenek a sorban a diákok kocsmáikkal,
türelmetlenségükkel és folyton cserélődő arcaikkal. Ha pezseg a város, az emiatt a sáskasereg miatt van, akik jönnek, végtelen életkedvvel felfalnak és megisznak mindent, aztán fájó fejjel megbuknak, vagy átmennek. És időnként érdeklődők, és alterkedők, és kezdeményezők. Vannak törzshelyként működő kocsmáik, de éjjel kettő után bárhol felbukkanhatnak. Főleg a színisek.
Ezzel el is jutottam a színházhoz, mert abból van szép számmal. Van itt nemzeti, román és magyar „trupával”, vannak küszködő, de működő független projektek, vannak színis előadások, bábelőadások, stb. Előadás sok van tehát, egy évadon belül mondhatni bármilyen ízlést megcéloz legalább egy előadás. A többi persze nem. Lehet itt népszínház-gyanús előadástól tánc-színházon keresztül kortárs sztár-előadásig mindennek tapsikolni, csak vigyázni kell, ne keveredjünk olyan helyre, ami nem nekünk való, mert ott is mosolyogni és tapsolni kell.
Kocsmázni is van ahol, jut hely mindenkinek: egyesek a „Tutun”-ban, mások a G-ben, érdeklődők jazz-koncerten a Jazzben, „árulók” az újnak számító, de gyarapodó Bulgakovban, román barátokkal jobb talán a Bistróban, akiknek pedig van költségvetésük jól kinézni, mehetnek a Piafba koktélozni.
Elvagyunk tehát e keserédes városi zúgásban. Ha biztonság kell, van ahová menni, ha ismerős arcokra vágysz, tudod, hová nyiss be, ha idegenek között akarsz elvegyülni, akkor is megtalálod a helyed. Magányosoknak, vagy romantikusoknak ott a vár melletti sétány, vagy az egyre jobban kiépülő Maros-part, ahol akár biciklizni is lehet, nem úgy, mint a főtéren. Ez persze változni fog, és nem csak a főtéren lehet majd karikázni, hanem egyszer talán a fiókban lapuló döntések és tervek valóságos bicikliutakká is alakulnak majd.
Minden szükséget ellát a város,
csak meg kell keresni a helyet és az időt. Mondjuk, ha véletlenül épp egy harmadik oktáv-béli C zongorahúrra van szükséged, irány az ócskapiac. Ha zongorahúrt nem is, de életkedvet biztos kapsz harsány zokniárusok és miccs-szagú guberálók között. A miccs-szagról köztudott egyébként, hogy messze egészségesebb, mint például egy vegyipari üzem töménysárga ammónia-dús füstje, ez utóbbiban talán az az egyedüli pozitívum, hogy éjszaka nem látszik.
Nem látszik, de érzik, és, mint mindenhez, ehhez is gyomor kell. De ugyanúgy gyomor kell a gyakran önünneplő kulturális fröcsögéshez, erős gyomor kell a látványos helyben haladás ünnepléséhez, legalább annyira erős, mint a városszéli szeméthez, kutyákhoz vagy kurvákhoz.
Mint minden leendő nagyváros, ez is elfeledteti önnön kicsinységét és kicsinyességét. Elfeledteti fényekkel, megsepert utcákkal és 3D mozival. A főtéri mérleges néni is váltott: újabban digitális mérleggel dolgozik a felújított mozi előtt, úgy érezhette, így jobban beleolvad a városképbe.
Mert alapjában véve minden rendben van. Odakint. A főtéri rózsák megmetszve a téli fagy előtt, díszpálmák elmenekítve valami irreleváns pincébe, és az ultraibolyától csak láthatóságig különböző retinagyilkos ünnepi fények is tündökölnek majd ismét templomtól-templomig. Az emberek behúzódnak otthonokba, kocsmákba, nézőterekre.
A közterek szépek, de hűvösek, mint egy lakberendező nagyáruház gyanúsan tökéletes szobái. Még szerencse, hogy a vártemplom udvara fel van túrva, így a múzeum felé bukdácsolva a sötétben kicsit itthon érezhetjük magunkat saját városunkban. És talán ezzel summázható is az egész: munkába és időbe kerül, nem is kevésbe, de Vásárhely otthonává tud válni annak, aki megelégszik vele. Mindenki más a változáson dolgozik, vagy odébb áll.