2020. aug. 14. péntekMarcell
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Rémület és könyörület

Markó Béla 2016. január 07. 13:48, utolsó frissítés: 2016. január 15. 15:17

A menekültügyre sem a szamaritánus-karitatív, sem a rendőrállami válaszok nem érnek önmagukban semmit. Vajon nem saját magunkkal van tisztázni valónk?


Talán második elemista lehettem, amikor egy langyos tavaszi napon az iskolából hazafelé menet a városi park felé kanyarodtam. A volt tulajdonos neve után Józsiás-kertként emlegetett kézdivásárhelyi parkban ilyenkor már mindenféle apró élőlényt lehetett látni, főleg madarakat. Nem volt ez nagy kitérő, néhány perc csupán, nem késhettem le otthon az ebédet. Ballagtam a barna vinilin iskolatáskával a hátamon, és a Józsiás-kerthez vezető kicsi utcácskában megállított egy borostás, betegesen sápadt férfi, falusias mellényben, városias nadrágban és cipőben. Fáradtnak, elnyűttnek tűnt, beszéd közben odahajolt hozzám, valami ilyesmit mondott: „Fiacskám, most jöttem ki a kórházból, és nincsen elég pénzem autóbuszra, nem tudnál adni három lejt, hogy hazamenjek?” Említette a falu nevét is, Bereck, esetleg Gelence vagy Ozsdola, már nem emlékszem. Szörnyen megsajnáltam a láthatóan segítségre szoruló öregembert, bár meglehet, csak egy nyolcéves kisfiú szemében tűnt öregnek, annyi idősen másképpen látjuk a felnőttek életkorát. De nem is a sajnálat, hanem a hirtelen rám szakadt felelősségérzet nem engedte, hogy visszautasítsam. Ha valaki hozzám fordul, annak segítenem kell, így tudtam. Három lej viszont nagy pénz volt nekem, ha elherdálom, még otthon is számon kérhetik tőlem. Haboztam egy pillanatig, a férfi várakozva nézett rám. Mindig volt valamennyi megspórolt pénzem zsemlére, kiflire, cukorkára, most is ott lapult szépen összehajtva éppen egy lila vagy inkább kakaószínű papír háromlejes a zsebemben. A románoknál valahogy megmaradt ez a régies pénzrendszer, hogy voltak háromlejesek meg hárombanisok és tizenötbanisok is, amelyeknek szorzatából nem jött ki a tízes vagy a százas. Három lej sokat ért akkor, huszonöt baniért, vagyis egy negyed lejért már lehetett venni egy zsemlét vagy kiflit, ötven baniért pedig egy kis zacskó savanyúcukrot. Előhúztam mégis, és odaadtam a háromlejest. Valami köszönetet motyogott a férfi, én pedig gyorsan továbbmentem. Lelkiismeret-furdalás is volt bennem a pénz miatt, de alapjában véve mégis inkább nagy-nagy meghatottság, hogy segítettem egy beteg emberen. Nem voltunk gazdagok, még tehetősek sem, de tudtam, anyám mindig ad nekem annyit, amennyi kell, és sok nem is kellett.

Melegedett az idő, lépegetett eléfelé az iskolai tanév is, jócselekedetem után két-három héttel ismét a Józsiás-kert felé kanyarodtam, és láss csodát, megint szembejött velem, borostásan, sápadtan az én emberem. Látszott, nem ismer meg, elkezdte a mondókáját: „Fiacskám, most jöttem ki a kórházból, és nincsen elég pénzem autóbuszra, nem tudnál adni három lejt…” Rettenetes szégyenérzet fogott el, mint amikor például akaratlanul rányitunk egy szükségét végző felnőttre. „Nincsen”, mondtam elfúló hangon, sarkon fordultam, elszaladtam, és aztán sokáig nem mentem többé a parkba meglesni a gyíkokat vagy mátyásmadarakat. Becsaptak. Hagytam magam becsapni. Reszkettem minden porcikámban, szédültem szinte, és mindenek előtt, ismétlem, szégyelltem magam. Hogy naiv voltam. Bár akkor még ezt a szót valószínűleg nem is ismertem. Nem fogadtam meg, hogy soha többé senkinek nem segítek, sőt, kolduló öregasszonynak vagy rongyos cigánygyereknek, általában sietve, szinte félrenézve, de mindig adok valamennyit, mintha erőnek erejével bizonyítani akarnám, hogy akkor, kisfiúként nem sikerült kiölni belőlem a részvétet. Lehet, kompenzálás ez is, mint annyi minden az életünkben.

Miről jutott eszembe mindez? Nem nehéz kitalálni: a menekültekről. Vagy ahogy ma Magyarországon már-már illik mondani: a migránsokról. Végül is szinte mindegy, hogy egy jelenséget milyen kifejezéssel illetünk, ha ugyanazt értjük rajta, most viszont, attól tartok, nem erről van szó. Nehéz azt mondani, hogy menekült, és utána gyűlölni. Viszont a hangzásában is brutális idegen szó, a migráns kiválóan alkalmas a gyűlöletre. Amikor a menekültek vagy migránsok „migrációja” ezelőtt egy jó félévvel rázúdult Európára, első reakcióm nyilvánvalóan a sajnálat volt, aztán a felháborodás, hogy a rászorulók tíz- vagy százezreitől egyszerűen el akarunk fordulni, ne lássuk, ne halljuk őket, fulladjanak a tengerbe. Megírtam még versben is a dühömet. Persze ment minden a maga útján, egyesek segítettek, mások féltek, megint mások kerítést építettek. Szinte mellékes, a tájékozatlan vagy netán félrevezetett közvélemény hogyan értelmezte ezt a helyzetet, ahhoz képest, hogy a különböző európai államok vezetői bebizonyították, fogalmuk sincsen, kultúrájára és civilizációjára rátarti földrészünknek miként kell eljárnia egy ilyen válsághelyzetben, és mi módon kellene kialakítani egy európai konszenzust.

Aztán jött Párizs. A terror, a rémület, a harag. Én meg egy hosszú-hosszú pillanatig ismét ugyanazt éreztem, mint egykor Kézdivásárhelyen. Hogy becsaptak. Hogy naiv voltam. Hiszen igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy nem menekültek ezek, hanem betolakodók, ráadásul állítólag a mészárlás elkövetői között a már Európában születettek mellett olyan is volt, aki ezzel az idei emberáradattal érkezett Szíriából. Sajnáltam a tengeren át lélekvesztőn érkezőket, a gyermekeket, a reményvesztett, majd újból reménykedő asszonyokat és férfiakat, odaadtam volna nekik megint a három lejemet másodikos elemistaként, és hát újra átvertek. Menjenek a szemük világába! Azt hiszem, ilyesmit gondoltam, ilyesmit gondoltunk mindannyian. És hogy soha többé nem adunk alamizsnát senkinek, hiszen az is csak arra jó, hogy meglessék, hol tartjuk a pénztárcánkat. Ki tudja, az a hajdani kéregető férfi is egy migráns lehetett, esetleg egy román, bár mi tagadás, magyarul beszélt.


Apropó románok: az erdélyi magyarokat egyébként is nehéz ilyen ügyekben könyörületre biztatni, mert elmúlt száz esztendőnk tényleg a betelepülés története is, a kulturális és nyelvi keveredésé az azelőtt majdnem teljesen magyarlakta vidékeken. Nem spontánul zajlott ez, hanem irányítottan, ipartelepítéssel meg hasonló módszerekkel, mert ha van hozzá hatalom és valamennyi szervezési készség, akkor nem olyan nehéz az etnikai egyszínűséget megtörni. Ott van hát a zsigereinkben a rettegés a másságtól, az idegenségtől, hiszen Erdélyben éppúgy lehetséges volt a történelem folyamán az erőszakos asszimiláció, mint netán a békés együttélés. Mi már azt is megtanultuk, hogy ezüstpapírba csomagolva, rózsaszín szalaggal átkötve is kaphatunk mérgezett karácsonyi ajándékot. Timeo danaos… Az imént említett iparosítás például a szegénységben tartott Székelyföldön a szó szoros értelmében úgy kellett nekünk, mint egy darab kenyér. Csakhogy a román állam az iparosítást máshonnan, Moldvából, Olténiából hozott munkaerővel valósította meg, mondanom sem kell, milyen áron. Aki Kolozsvár felől érkezik mostani városomba, Marosvásárhelyre, annak csak rá kell néznie – nem lehet rá nem nézni! – a vegyipari kombinátnak avagy műtrágya-gyárnak nevezett füstölgő szörnyetegre, és látványként is érzékelheti, mit jelentett a szocialista iparosítás mifelénk, és hogy a nyelvi-etnikai arányok megváltoztatásáért semmilyen eszközt nem sajnáltak egykor, nem is olyan régen. És amiről beszélek, az közös történelmünk békésebb korszaka, egy-két kivételtől eltekintve a vértelen agresszió ideje, de voltak kegyetlenebb pillanatok is. Persze mindennek más tanulsága is lehetséges: az erdélyi – és az egész európai – történelem azt bizonyítja, hogy amit most a fanatikus iszlám harcosok velünk akarnak elkövetni, azt annak idején egymással is képesek voltunk elművelni mi magunk, nem kellettek hozzá muzulmánok. Bármiféle különbözőség kiválóan alkalmas a gyűlölet felszítására, legyen szó nyelvről, vallásról, politikai meggyőződésről vagy csupán egy futballcsapatról, és hiába számolunk fel egy különbséget, mert úgysem leszünk egyformák, úgyis marad elegendő ok egymásnak menni.

De látszólag elkanyarodtam Szíriától, Párizstól, muzulmánoktól és keresztényektől. Látszólag. Ugyanis keserűen kell nevetnem azon, hogy népszerű tudományos-fantasztikus filmekben teljesen komolyan esik szó a „harmadik típusú találkozásokról”, és el tudjuk képzelni, hogy rovar- vagy hüllőszerű, mérges gőzöket kibocsájtó vagy ragacsos zöld folyadékot izzadó űrlényekkel is meg fogjuk értetni magunkat, de közben saját bolygónkon egy másik kultúrát nem vagyunk képesek megérteni. Egy kicsit borzongunk ugyan a marslakóktól, de nem félünk igazán tőlük, a valóságban pedig egy sötétebb bőrszíntől is összerezzenünk. Azon kell hát elgondolkoznom, hogy miközben erre a menekültügyre sem a szamaritánus-karitatív, sem a rendőrállami válaszok nem érnek önmagukban semmit, mert nincsen mögöttük egy felelős európai – és magyarországi vagy romániai – elemzés, konklúzió és jövőkép, vajon tulajdonképpen nem saját magunkkal van-e tisztázni valónk. Vajon arról szól-e, azt sugallja-e ez a történet, hogy a jóhiszeműségében megszégyenített kisfiú soha többé ne sajnáljon meg senkit, soha többé ne adjon alamizsnát? Vagy azt, hogy adjon, mert mindig lesznek rászorulók, de ne próbálja kiszúrni a szélhámosokat, vagy ne lessen utána azoknak, akik a tőle kizsarolt három lejjel máris befordulnak az első kocsmaajtón? Természetesen rólunk, európaiakról szól ez az egész. És rólunk magyarokról is. Magunkkal van bajunk igazából, nem mással. Mi vagyunk válságban, európaiak, magyarok, románok és így tovább. Mi, akik egységes Európai Uniót akarunk, és nem tudjuk, igazából, hogyan is fog kinézni. Kiengedjük a szellemet a palackból – Irakban, Ukrajnában, Szíriában –, aztán sem szelíden, sem erőszakkal nem tudjuk visszatessékelni. Ragaszkodunk – kulturális szempontból teljes joggal – Európa keresztény gyökereihez, de nehéz helyzetben nem tudunk mit kezdeni a más világvallásokhoz képest is páratlan szeretet-kultusszal, a krisztusi tanítással, és nem tudjuk azt az ellentmondást feloldani, hogy a túl sok empátia, mások túlságos megértése akár el is veszejthet minket, de mégis ebből az empátiából lett a világkultúra talán legfontosabb példázata: a Golgota-járás és keresztáldozat.

Milyen hamar elfelejtettük: idén márciusban a német Andreas Lubitz kizárta az Airbus A320-as gép kapitányát a pilótafülkéből, és sziklának vezette a repülőt. 150 ártatlan ember vesztette életét egy zavart lelkű másodpilóta öngyilkos merényletében. Valamivel többen haltak meg akkor, mint a minap a párizsi terrorista akciókban. Megrázó volt Andreas Lubitz cselekedete is, felkavaró, elkeserítő, dühítő. De mivel európai ember követte el, érteni véltük, meg is jelentek magyarázatok: pszichikai labilitás, szerelmi bánat, ilyesmik. Utána legfeljebb azon dilemmázott mindenki, hogy orvosilag hogyan lehetne előre kiszűrni a kockázatokat, vagy technikailag miként lehetne megoldani, hogy senki se maradhasson egyedül a pilótafülkében. De Andreas Lubitz nem volt idegen. Mint ahogy a Bűn és bűnhődés főhőse, Raszkolnyikov sem, vagy hozzánk közelebb az időben, Albert Camus-nál az action gratuite is ijesztő ugyan, de érthető, illetve értelmezhető, mert a mi kultúránkból nőtt ki, mint egy szemölcs vagy daganat. A sziklának vezetett repülőgép esetéből kiindulva legfeljebb még arról szólhattak a beszélgetések, hogy míg tízezer évvel ezelőtt egy őrült csak néhány emberben tehetett kárt a bunkójával, aztán őt is főbe verték, ma ugyanaz a hibbant agyú ember tömegpusztításra alkalmas eszközökkel rendelkezik. Ám az őrület végül is ugyanaz. És ugyanaz, remélem, a könyörület, az együttérzés is, vagy legalábbis inkább több, nem kevesebb ma, mint évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt.

Ebben a pillanatban senkinek sincsen megnyugtató válasza erre a menekültkérdésre. Nekem sincsen. Bár annak idején az a kézdivásárhelyi kisfiú ezt mintha már megválaszolta volna: egy időre megcsömörlött a felnőttek világától, de azóta is ad mégis, csakazértis – nem szeretem ezt a kifejezést, de most jobbat nem találok – alamizsnát a rászorulóknak, miközben Nagyváradon például az útkereszteződésekben nagy transzparenseken szólít fel minket a polgármesteri hivatal, hogy ne támogassuk a koldulást. Vajon az támogatja-e a koldulást, aki aprópénzt ad a kéregetőnek, vagy pedig az, aki megélhetés nélkül hagy egész társadalmi rétegeket, és nem tudja, hogy minden embernek joga van egy rozoga fedélhez és egy darab kenyérhez? Újból meg újból fel kell hát tennem a kérdést legalább magamnak: kitől is félünk? Ugyanis meggyőződésem szerint Európának, minden tétovasága és dekadenciának csúfolt toleranciája mellett, vagy éppen ezért, lesz ereje megvédeni polgárait az iszlám terrorizmustól. De önmagunktól ki fog megvédeni minket?


(a szöveg eredetileg a Népszavában jelent meg)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!