Orbán János Dénes kezébe vette a fiatal magyar irodalom sorsát. Óirgalomatyjanehagyjel!
Kulcsár Árpád 2017. január 27. 13:50, utolsó frissítés: 17:44OJD hadat üzent a polkorrekt irodalomnak, csak az a sajnálatos, hogy nem tudja, miről beszél. És nagyon tesztoszteronszaga van annak, amit mond.
Nem szokványos gesztus egy antológia előszavára sajtóban válaszolni, de a Kárpát-medencei Tehetséggondozó KFT-nek egyetlen könyve jelent meg, az Enumeráció című antológia. Ennek előszavát Orbán János Dénes költő közölte nemrég az Irodalmi Jelen folyóiratban, és nehéz szó nélkül hagyni.
A KMTG, bármit is csináljon a közeljövőben, nehezen lehet majd pusztán esztétikai megközelítésekkel elemezni a munkáit, és nincs is ezzel baj, szükség van arra, hogy minél jobban ki legyen beszélve a probléma, amely nem csak a számukra juttatott rengeteg pénzt fedi, hanem rendszerszinten a magyar állami kultúratámogatások folyamatos csökkentését is, mely a központosítást készíti elő. A szöveget ugyanakkor önállóan közölte az Irodalmi Jelen szerkesztősége, és így Orbán János Dénes (a továbbiakban defetisizálnám a nevet, mert zavar, hogy a branderősség csak alulról való viszonyulást enged meg, szóval innen Orbánnak nevezném) kiáltványa kiszabadult, nem csupán egy könyv falai közé zárva, a könyvet kezükbe vevők számára fejti ki hatását. Emiatt érzem szükségét/tartom szükségesnek, hogy rámutassak néhány tárgyi tévedésre/ cinikus hazugságra/ esztétikainak beállított korszerűtlen és szakmaiatlan állításra.
Orbán ebben az előszóban esztétikai síkra helyezi a vitát,
és ezt a saját szempontjából nagyon rosszul teszi. Egyrészt, mert egy ilyen pozícióból történő érveléshez szükség volna olyan fogalomrendszerre, amivel ő nem rendelkezik: poéták, palánták, dilettánsok röpködnek a költő szájából, modorossága és nyelvhasználata 19. századi. Ezt többen is felrótták már neki, például akkor, amikor szóba került, hogy az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának semmilyen pedagógiai terve nincs az általa meghirdetett kepzésekre - na jó, Orbán Dénes említett valami kávéházi gyakorlatot, de a kávéházi irodalom még mindig csak századelő. (Megfigyelhető a haladás iránya.)
Orbán azt állítja, a fellépésükre azért (is) van szükség, mert Magyarország a cenzúra markába süllyed, értsük ezt úgy, hogy az irodalom annyira polkorrekté vált, hogy az a valós problémakimondási percepciót semmisíti meg. Szóval nem tesz mást, mint beáll abba a diskurzusba, mely bőszen ünnepli a Trump-győzelem és Brexit kapcsán a polkorrektség halálát, csakhogy: a polkorrektséggel, azaz az emancipációs törekvésekkel összefüggésbe hozható kortárs irodalom nem az óvatoskodás terepe. Ez az irodalom leleplezi a liberális ideológia polkorrektség-eszményét éppúgy, mint más ideológiákat, melyek az önálló gondolkodás súlya alól jószívvel felmentenék az embereket. Egyenlőséget tenni a politikailag korrekt beszédmód és a cenzúra között egyszerűen ostobaság. Mert előbbit a polisz és ügyeinek érdekében valamelyest interiorizálja az ember, személyes ügyévé válik, hogy a többiekkel meglegyen. A cenzúra külső. Létezik ugyan öncenzúra, de azt magunk alakítjuk, Orbán szíves közreműködése igazán szükségtelen. Nem sértegetni, a nyelvet választékosan használni, a problémákat árnyaltan látni, az irodalmi erény is.
És nem gondolom, hogy Orbán ezt ne tudná, egyszerűen nem volt már érve arra a négyszáz millióra, aminek felhasználására semmilyen átláthatóságot nem biztosítanak, ezért úgy tett, mintha esztétikai síkra terelné a vitát: azért kell “professzionális állami cég” kezébe adni a fiatal szerzők tehetséggondozását, mert a mai magyar írók elveszítették a közönséggel való kapcsolatot, nem adnak el elég könyvet, satöbbi. De hát ezt is a polkorrektség nyakába varrni elég mókás, mert a 21. század médiadiverzitása, az irodalom bizonyos problémákra való reflektálatlansága, a tömegkultúra térhódítása és számos más tényező is közrejátszik.
Orbán megpróbálja - és sikerrel teszi - bipolarizálni az irodalmi közeget: vannak egyfelől a nyámnyila, gyáva libsi írók, és vannak a “tökös”, szabad, polgárpukkasztó faszagyerekek. Már amikor olvastam Orbán legutóbbi verseskötetét (A költő, a ringyó és a király), az volt az érzésem, hogy a szerző egy nem létező közeg ellen hadakozik, akiket ő elképzel, a prűd, begyöpösödött, pukkasztani való polgárság már nem létezik az általa elképzelt formában, lehet, hogy a kilencvenes években létezett, de azóta nehezebb bazmegekkel és faszkivanokkal kiütni a biztosítékot. Különösen ijesztő, hogy a megváltozott közeg figyelembevétele nélkül, egy idejétmúlt esztétika jegyében, keresztes hadjáratot folytatnak a "szent Olvasó" visszaszerzéséért. Hát sok sikert, csakhogy meglehetősen zavarosak ennek a módjai.
„Az érvényesülésnek már nem útja az, hogy berobbansz, rábaszol az asztalra, szabad vagy, nagyszájú, lázadó, botrányos és polgárpukkasztó, és ne adj’ Isten, ezeknek köszönhetően újító. Nem, mert ma már ha egy kis pajzánsággal megfűszerezett szerelmes verset írsz, azzal vádolhatnak, hogy szexuális tárgynak tekinted Dulcineádat” - írja Orbán, de egyrészt miért lenne jó az asztalra baszós attitűd, miért ne lehetne a problémákat asztalra baszás nélkül megbeszélni? Másrészt meg például Nádast hányszor vádolták meg szexizmussal a Párhuzamos történetek legendásan hosszú szexjelenete után? illetve ott van Stolcz Ádám nemrégiben kiadott kötete, amiben igencsak eltárgyiasítva jelennek meg a női alakok, a kritikák mégsem szörnyülködtek el ezen (az más, hogy nem reflektálatlan tematizálása folyik ennek). Szóval biztos, hogy a magyar irodalmat ilyen szempontok szerint kell megújítani?
A másik, ami régóta bosszant, az Orbánnak és bandájának bölcsészekkel szembeni hadviselése, az, hogy a “tarisznyás” bölcsészek úgysem értenek az irodalomhoz, a kritika sem ért az irodalomhoz, és az egész kritikai attitűd elfogadása eleve hülyeség, az egyetlen szempont az az olvasottság. Betyáros álláspont, csakhogy amennyiben jogosulatlanok az esztétikai kategóriák, azok akkor is azok, amikor Orbán éppen dilettánsokat és irodalmárokat különböztet meg egymástól. Ezek szerint mégsem csak az olvasó dönt, hanem a “jó irodalom” ismerői is rendelkeznek valamiféle szelekciós sémával.
Orbán kijelenti, hogy a fiatal irodalom "túlintellektualizált", szenvedélytelenné vált, és ez azért igaz, mert ő személy szerint nem olvasott egy évtizede olyan verset fiatal költőtől, amitől fölállt volna a... khm, hát a szőr a hátán. Tessék, ez lesz a KMTG új filozófiája a “bölcsészlaboratóriumok” helyett, hogy mitől áll fel Orbánnak.
Orbán azt gondolja, a slam poetry megmutatta, hogy a fiatalok mit szeretnének olvasni, erre meg bipoláris lett a tér: az ifjú sziszegő és irigykedő költők, és a több száz ember előtt lehengerlő alakításokat nyújtó költők között. Szóval végre megtudtuk, a slam poetry a szabadszájúság, a lendület, fiatalosság, lázadás, humor és a játék tere, mindenki más unalmas, okoskodó bölcsész. Mindeközben síri csend azokról a bölcsészekről, akik már kutatást végeztek, egyetemi szeminárium témájává tették, beszélgetést szerveztek vagy éppen rovatot indítottak a slam poetry jobb megértése érdekében.
Orbán retorikájában az uniformizált irodalomkép a legijesztőbb, és tényleg meredek csúsztatásokat enged meg magának. A KMTG ellenében létrejött Független Mentorhálózat szerzői és mentorai között ugyanis olyan szerzők vannak, akikről nem nagyon lehet elmondani, hogy kevesebb könyvet adnának el, mint a kft mentorai, bár kétségtelen, hogy nem vagyok pontos piaci adatok birtokában. Na, de valószínűleg Orbán sincs, legalábbis nem nagyon mutogatja.
Még egy dolog zavaró: az a parttalan cinizmus, amivel Orbán a saját esztétikai mércéjét mások fölé helyezi. Újabban körbeturnézta a jobboldali sajtót, és mindenhol elmondta majdnem ugyanazt: mindenki más töketlen, unalmas, okoskodó, polkorrekt. Nyilván rosszul nézett volna ki, ha az újabb 400 millió forintról csendben marad, amikor a szakma folyton kérdéseket tesz fel. Sunnyogásnak tűnt volna, de így meg a tesztoszteronszagú irodalom rémképe aposztrofálódik.
Erőirodalom, hümérkedés. Hát jó, egészségére! Mert ha világos elképzelései nincsenek is arról, hogy milyen kell legyen a fiatal irodalom (az asztalcsapkodáson és néhány önmagában üres fogalmon kívül persze - ilyeneken, mint életszagúság, játékosság), legalább azt sikerült körvonalazni mindenki számára, aki nem érdekelt a "biznicben", hogy a nem állami csöcsökön lógó, kultúrmutyizó banda kell legyen a fő esztétikai iránymutató . Mert vicces ott piaci viszonyokról, könyveladásokról beszélni, ahol gyakorlatilag annyi pénzt kapsz, amennyit éppen kérsz Szőcs Géza bátyánktól. De ki hinné el, hogy ez a pénz ingyen jön, hogy nem egy szervilis, udvari irodalommal kell cserébe szolgálni?
Orbán, a kilencvenes évek fenegyereke a 2010-es évekre a szervilizmus, a pusztán anyagi szempontoknak alávetett művészieskedés szimbóluma lett. És van képe hozzá, hogy indirekte Adyhoz, Faludyhoz, Petőfihez hasonlítsa magát. De ugye mondani sem kell, mi a különbség a fent említettek és Orbán között? Árulkodó, hogy milyen mértékben képes egyszál magában nyilatkozni, arra kényszerítve a kritikát, hogy karaktergyilkosságba kezdjen. Csak ugye karakter nélkül, az nehéz. Most mégis idézem őt és érvelek. Idézzük sokan és érvelünk. Ő a párbeszédtől elzárkózik, ezért a köz dolga számot vetni azzal, alapos megfontolás után, hogy mire fordítja a közpénzt.