#MeToo – a hashtag aktivizmus lehetőségei és korlátai
Labanino Rafael 2017. október 31. 11:03, utolsó frissítés: 11:06Elérhet-e valós változást, mozgalmat a #metoo kampány? Miben különbözik más kampányoktól, és hogyan lehet kritikailag megközelíteni?
A #MeToo szociális média kampányt egy amerikai színésznő indította útjára október 15-én az amerikai filmipar történetének legnagyobb szexuális erőszak botránya kapcsán. Az elmúlt két hétben a világ minden országában nők milliói vallottak az őket életük során ért zaklatásról és erőszakról, hírességek és hétköznapi emberek egyaránt. Más-e a #MeToo, mint az eddig nagy hashtag kampányok? Lehet-e társadalmi szintű hatása? „Használhat-e” a képviselt ügynek egy ilyen kampány?
Hogyan indult?
Október 5-én a New York Times, a világ egyik vezető napilapja egy hosszú cikket közölt Hollywood egyik legbefolyásosabb produceréről, Harvey Weinsteinről, a többek között Quentin Tarantino karrierjét elindító Miramax és a The Weinstein Company társtulajdonosáról. A cikk szerint a producer az elmúlt 30 évben rendszerré tette nők szexuális zaklatását és kihasználását, és ehhez a cége, sőt az egész iparág asszisztált. Weinstein az egyik leghírhedtebb hatalmasság volt az amerikai filmiparban, akinek kapcsolati hálója és hatalma az egész médiára kiterjedt, aki karriereket indított el vagy tört könyörtelenül derékba. A cikk megjelenése után három napon belül azonban birodalma és hatalma összeomlott: cégéből azonnali hatállyal kirúgták (a saját testvére), mert a cég helyzete hirtelen tarthatatlanná vált (felállt az igazgatótanács fele és sorra álltak le vagy kerültek veszélybe filmprojektjeik). És csak ezután jött a kegyelemdöfés. A New Yorker október 10-én publikált egy még részletesebb cikket, amiben több ismert színésznő névvel számolt be arról, Weinstein hogyan zaklatta és akár erőszakolta meg őket. A Weinstein-ügyben olyan A-listás sztárok is megszólaltak az őket a producer részéről és általában karrierjük során érő zaklatásról, mint Gwyneth Paltrow, Kate Beckinsale, Léa Seydoux vagy Angelina Jolie. Ettől még a Weinstein-ügy megmaradhatott volna egy viszonylag korlátozott hatású botránynak. A színésznők beszámolóiban azonban mások is magukra ismertek. Alyssa Milano, amerikai színésznő október 15-én javasolta a twitteren, hogy ha minden nő, akit valaha szexuálisan zaklattak vagy megerőszakoltak kiírná, hogy #MeToo vagyis „engem is”, akkor az emberek végre látnák a probléma valós nagyságát.
If you’ve been sexually harassed or assaulted write ‘me too’ as a reply to this tweet. pic.twitter.com/k2oeCiUf9n
— Alyssa Milano (@Alyssa_Milano) October 15, 2017
24 órán belül 500 ezren osztották meg a hashtaget csak a twitteren. Október 24-ére már 85 országban összesen 1,7 millió #MeToo tweet volt. És ez csak a twitter. A Facebook adatai szerint az első 24 órában világszerte 4,7 millió ember összesen 12 millió bejegyzést, kommentet és reakciót közölt a #MeToo-val kapcsolatban. Bár a #MeToo hashtag használata folyamatosan csökken, a hatása valóban globális. Amerikában vezető újságírók, értelmiségiek buknak bele sorra a most tucatjával előlépő áldozataik beszámolóiba. Minden országban színésznők, műsorvezetők, hírességek vallanak az őket ért szexuális erőszakról, amivel párhuzamosan egyre több nő áll elő saját tapasztalataival. Magyarországon eddig az ország talán leghíresebb és nemzetközileg is legismertebb és elismertebb színházi rendezője, Marton László, a budapesti Vígszínház volt igazgatója, jelenlegi főrendezője, egyetemi tanár bukott bele az ellene már 10 nő által felhozott vádaknak. Martont a Vígszínház elbocsátotta, majd a diákok petíciójának hatására előbb a Színház és Filmművészeti Egyetem, végül pedig a Magyar Művészeti Akadémia is felfüggesztette állásából. Svédországban már vezető politikusnők is megszólaltak az őket karrierjük során ért zaklatásokról (köztük jelenlegi miniszterek). Az Európai Parlamentben dolgozó nők rendszerszintű szexuális erőszakról beszélnek.
Mennyire lehet egy olyan szociális média kampánynak valós és tartós hatása, mint a #MeToo? Milyenek volt az eddigi globális hashtag kampányok tapasztalatai? Más-e, és ha igen, miben a #MeToo?
Lehetséges-e hatékony online aktivizmus?
Evgeny Morozov, az Egyesült Államokban élő fiatal fehérorosz író és kutató, a szociális média aktivizmus egyik legnagyobb kritikusa, vezette be a „slacktivism” (angol szójáték: kb. a lusta, megúszós és aktivizmus szavakból) fogalmát, vagyis, hogy a közösségi médiában kifejtett online aktivizmus sokszor a valós cselekvés akadálya vagy helyettesítése. Morozov szerint pl. egy komoly társadalmi ügy érdekében létrehozott facebook csoporthoz tartozás, ami csak egy, a másodperc töredékébe kerülő kattintást igényel, sokkal inkább az illető netes profiljának építésére szolgál, mint magáról az ügyről szól. 2009-es cikkében Morozov példának a „saving the children of Africa” (mentsük meg az afrikai gyerekeket) facebook csoportot hozta fel, amelynek akkor 1,2 millió tagja volt, akik összesen 6000 amerikai dollárt gyűjtöttek a nemes cél érdekében, vagyis fejenként átlagosan mindössze 50 centet sikerült adakozniuk. Könnyen beláthatjuk, hogy ennél, más stratégiával, akár egy ember is több pénzt tudna összekalapozni. Morozov figyelmeztet, hogy csak a nagyon tudatosan felépített, egy nagyon világos cél érdekében létrehozott netes aktivizmusnak lehet a valós, „offline” világban hatása. Ilyen volt szerinte Obama első elnökjelölti, majd elnöki kampánya, ahol netes kampánycsapata először tudta milliós nagyságrendben a rengeteg online követőt, támogatót hatékonyan adománygyűjtésre átfordítani. Morozov szerint ezért alaposan át kell gondolniuk azoknak, akik valóban tenni akarnak valamit egy ügy érdekében, hogy szükséges-e egyáltalán sok energiát a közösségi médiára áldozniuk, és mindenképpen rendelkezniük kell a slacktivizmust valós aktivizmusra váltó stratégiával.
A közösségi média politikai változásokban játszott szerepével kapcsolatos talán leghíresebb vita Malcolm Gladwell, a The New Yorker újságírója és Clay Shirky, a New York University professzora között zajlott 2010-2011-ben több újság és folyóirat hasábjain (a vita összefoglalása ebben a kiváló Wired cikkben található). Gladwell kettejük vitáját kiváltó cikkében Shirky egy könyvére is reagálva amellett érvelt, hogy a közösségi média szerepét erősen eltúlozzák a közelmúlt politikai változásaiban. A közösségi média ugyanis tipikusan az ún. gyenge kötésekre épül, vagyis legtöbb twitter követőnk (ha ismerőseink egyáltalán) és a facebook barátunk nem jelentenek közeli kapcsolatokat, azaz nem "erős kötések". Gladwell az amerikai polgárjogi mozgalom az 1960-as években véghez vitt híres kampányai példáján keresztül mutatja be, hogy azok sikerei az aktivisták közötti erős kötésekre épültek. A különböző polgári jogi megmozdulások rendkívül kockázatosak voltak, a résztvevők sokszor az életüket tették kockára. Nagyon fontos, hogy a polgári jogi mozgalom egy központosított, hierarchikus, már-már katonai fegyelmet követő szervezet volt és nem egy laza, hálózati jellegű mozgalom. A polgárjogi mozgalomban a résztvevők között az erős kötések voltak a jellemzők. A mozgalom az afroamerikai egyházközösségeken, és helyi alapszervezetein (és ifjúsági alapszervezetein) keresztül hosszas előkészítés után, jelentős anyagi és szervezeti forrásokat megmozgatva választotta ki akciói helyszíneit és vitte őket véghez.
Gladwell szerint ezzel szemben a közösségi média jellemzően a hálózatos szerveződés terepe. Márpedig hierarchia, fegyelem és az erős kötések hiánya miatt a résztvevők elkötelezettsége nem mély. Shirky válaszában Gladwell kritikájára a közösségi média, mint eszköz fontosságát hangsúlyozta. Nem vitatta, hogy sok facebook vagy twitter aktivizmus sekélyes és nem képes cselekvésre lefordítani a kattintásokat, de ez nem jelenti azt, hogy politikai mozgalmak ne lennének képesek a közösségi médiát hatékonyan felhasználni céljaik érdekében. Shirky szerint a társadalmi mozgalmak számára a közösségi média új stratégiákat kínál a politikai cselekvéshez, amelyek több esetben döntőnek bizonyultak már. A Wired már említett, a vitát összefoglaló cikke rámutat, hogy a Gladwell említette polgári jogi mozgalomban az erős kötések a mozgalomban magában alakultak ki a tagok között. Az aktivisták elkötelezettségét vizsgáló korabeli kutatás kimutatta, hogy azok morzsolódtak le a legkisebb eséllyel, illetve vállalták a legnagyobb kockázatokat, akiknek az erős kötéseik más aktivistákkal voltak. A közösségi média segíthet összehozni elkötelezett embereket, vagy segíthet fenntartani már meglévő erős kötéseket is akár nagy földrajzi távolságok esetén is.
A gyenge kötések és a hálózatos szerveződés mindazonáltal társadalmi szempontból rendkívül fontosak (ezt Gladwell sem tagadta). A gyenge kötések erejét először Mark S. Granovetter, amerikai szociológus hangsúlyozta a hamar a szociológia egyik klasszikusává váló, 1973-as cikkében. Granovetter szerint a gyenge kötések nélkülözhetetlenek az egyének közösségi integrációjához és meghatározzák lehetőségeiket is. A gyenge kötések ugyanis hídként szolgálnak egyének szorosabb csoportjai között, így egy jól integrált, közös célokért magát mobilizálni képes közösséget sok gyenge kötés jellemez. Az erős kötések dominanciája töredezettséget jelez. Legalább ilyen fontos, hogy a gyenge kötések a legfontosabbak az információ terjedésében. Az erős kötéseken keresztül az információ csak szűk körben terjed, közösségi (társadalmi szinten) a hidakat képező gyenge kötéseken keresztül azonban nagyságrendekkel több embert tud elérni. A médián keresztül érkező üzenetek (legyenek bár kulturálisak, politikaiak vagy reklámok) is a gyenge kötéseken keresztül kapnak megerősítést, lesznek igazán hatékonyak. A társadalmi bizalom is a gyenge kötéseken (és az ilyenek létrejöttét elősegítő intézményeken, közösségi tereken, munkahelyeken, szervezeteken) alapul, hiszen így egymást közvetlenül nem ismerő emberek, kisebb közösségek között is vannak kapcsolatok.
A közösségi média képes földrajzi, nyelvi és kulturális határokon átívelő gyenge kötések kialakítására, ahol egy közösségi média kampány vagy csoport résztvevőit sokszor csak ez az egy közös érdeklődés, a közös ügy hozza össze. Ráadásul a közösségi média struktúrájából következik, hogy a gyenge kötéseken keresztüli információáramlás katalizátoraként (is) működhet.
A #MeToo kampány jellemzői
A #MeToo egy figyelemfelkeltő kampánynak indult, és nagyrészt az is maradt. Az ilyen kampányokra kiváló a közösségi média hálózatos szervezettsége, a sok gyenge kötés, amelyekre ezek az oldalak épülnek. Ez egyben egyik gyengeségük is, ahogy azt Gladwell és Morozov hangsúlyozzák, de ameddig a cél pusztán figyelemfelkeltés, addig az ehhez hasonló közösségi média kampányoknál nehezebb hatékonyabb eszközt elképzelni. A #MeToo-nak az elmúlt két évben két nagy médiavisszhangot kiváltott előzménye is volt, de azokból végül nem lett hozzá fogható valóban globális kampány. Bill Cosby, amerikai humorista, tévés személyiség, média ikont 2015 nyarán vádolta meg 46 nő azzal, hogy gyógyszerrel elkábította és megerőszakolta őket. A riportot közlő New York Magazine címlapján az a 35 nő szerepelt, egymás mellé helyezve, mind ugyanabban a székben ülve, akik névvel és arccal álltak a nyilvánosság elé, és a végén az üres szék, a nevüket nem vállaló, vagy elő lépni nem merő, nem akaró áldozatokra utalva. A #TheEmptyChair (az üres szék) hashtaggel több, mint tízezer tweetet tettek közzé néhány nap leforgása alatt.
35 women speak about being assaulted by Bill Cosby, and the culture that wouldn't listen: https://t.co/H5dss5F2F4 pic.twitter.com/RCF0BWBrxA
— New York Magazine (@NYMag) July 27, 2015
2016 őszén az amerikai elnökválasztási kampány hajrájában robbant a hangfelvétel, amin Donald Trump azzal henceg, hogyan fogdossa a nőket vaginájuknál, illetve hogyan csókol meg nőket akaratuk ellenére (pontosabban az, hogy akarják-e, fel sem merül számára, mint tényező). Több nő vádolta zaklatással. Mint tudjuk, Trumpot ennek ellenére megválasztották elnöknek (igaz, hogy ez inkább az amerikai választási rendszer sajátosságainak, mint a választói akaratnak köszönhető, hiszen Trump 3 millió szavazattal maradt alul Clintonnal szemben). A #groperinchief (az elnököt commander in chief-nek, azaz legfőbb parancsnoknak is hívják, itt legfőbb fogdosó lett belőle) hashtag azóta is előkerül Trumppal kapcsolatban. A globális hatás azonban itt is elmaradt.
A főleg a Cosby, és kisebb részben a Trump botrányhoz hasonló Weinstein-ügy kapcsán elindult #MeToo kampány azonban globális hatást tudott elérni. Ezzel olyan szolidaritási és figyelemfelkeltő kampányokhoz hasonló, mint például a Kony 2012, ami egy civil szervezet, egy vírusvideó segítségével indított kampánya volt. Milliók osztották meg a videót és a kampány üzeneteit, amivel valóban sikerült felhívni a figyelmet Joseph Kony, hadúr emberiség elleni bűntetteire, és különösen az ugandai gyerekek ellen elkövetett bűneire. A #MeToo előtt indult és jelenleg is tart az a kampány, ami a mianmari rohingya kisebbség elleni etnikai tisztogatásra akarja felhívni a figyelmet. A #MeToo azonban egy lényeges kérdésben különbözik a globális szolidaritási kampányoktól. A #MeToo rendhagyó szolidaritási kampány. A #MeToo ugyanis arra hívja fel a megszólalókat, hogy jelezzék, ők is voltak már zaklatás, erőszak áldozatai. A #MeToo-ban megszólaló tehát saját érintettségét jelezve vállal szolidaritást másokkal (és végre önmagával is), ez pedig új. A #MeToo előbújásra, és ezzel a probléma nagyságának érzékeltetésére szólít fel minden nőt.
Merre tovább #MeToo?
Lehet-e mozgalom a #MeToo-ból? Tud-e a nők helyzetében valós változást elindítani? Egyáltalán, hasznos-e ez a kampány?
A #MeToo-val kapcsolatban a London School of Economics and Political Science egy fiatal médiakutatója, és a Wired egy újságírója is komoly aggályokat fogalmazott meg (nem az üggyel, hanem a kampánnyal kapcsolatban, mindketten fiatal nők, akik rendkívül fontosnak tartják a fellépést, a Wired újságírója cikkében maga is leírta az őt ért munkahelyi zaklatásokat). A Wired cikke szerint megvan a veszélye, hogy a közösségi médiát szabályozó algoritmusok hatására, amelyek a legnagyobb hirdetői bevételek elérésére vannak optimalizálva, a #MeToo-t is leginkább azok láthatják, azokat éi el, akik amúgy is aktívak voltak a közösségi médiában a Weinstein-botrány és az ezzel kapcsolatban megsokszorozódó nőket érő erőszak elleni tartalmak megosztásában, lájkolásában, kommentelésében. Mindketten megfogalmazzák, hogy a tartalom megosztás motivációi sem biztos, hogy bármilyen valós hatás elérésére, vagy az áldozatok védelmére irányul, hanem a saját értékeink megvallására, személyiségünk „fényezésére”, annak hirdetésére a javarészt hasonló gondolkodású online ismerőseink előtt, hogy a helyes álláspontot képviseljük az adott ügyben. Az online kampány sikere pedig éppen a további társadalmi cselekvést gátolhatja meg azzal, hogy annak illúzióját kelti.
Mindkét írás Molly J. Crockett, a Yale Egyetem, Pszichológia Tanszékének professzora, a Nature-ben alig több mint egy hónapja megjelent cikkére hivatkozva fogalmazta meg kérdéseit, kétségeit a #MeToo kampányról. Crockett cikke egy kommentár, amiben akár egymással ellentétes, de a kutatásain alapuló tesztelhető hipotéziseket állít fel, egy világos elméleti kereten belül arról, hogy a digitális média, hogyan változtatja meg az erkölcsi felháborodás kifejezését, és annak egyéni és társadalmi következményeit. Crockett rámutat, hogy az online média drasztikusan megnövelte az erkölcsi felháborodást kiváltó híreknek való kitettséget. Ráadásul az erkölcsileg felháborító tartalmakat sokkal nagyobb arányban osztunk meg, hangsúlyozza. Csakúgy, mint Gladwell vagy Morozov, Crockett is úgy találja, hogy a közösségi média rendkívüli módon megkönnyíti a részvételt, ebben az esetben az erkölcsi felháborodást, a normát sértők megszégyenítését, a düh kifejezését. A felháborodás online kifejezése csökkentheti az adott ügy iránti valós elköteleződés esélyét, például az önkénteskedést vagy az adományozást.
Az erkölcsi felháborodás online kifejezése sokszor online „lincselésekhez” vezet, amikor emberek ezrei, százezrei egy nem a nyilvánosságnak szánt, kontextusából kiragadott, szerencsétlenül megfogalmazott, megalkotott online tartalom alapján támadnak egy számukra teljesen ismeretlen embert, gyakran annak az életét teljesen tönkretéve. Még ha az illető sértett is normát, a büntetés (állásvesztés, médiafigyelem, az egész világ előtt való megszégyenülés) teljesen aránytalan. Másrészt azt is megkönnyíti, hogy emberek tömegesen olyan ügyek iránt köteleződjenek el, ha csak egy kattintás erejéig is, amelyekhez személyesen semmi közük. A valós hatása azonban az ilyen kampányoknak gyakran rendkívül korlátozott a közösségi média már említett természete miatt: mivel azonos nézetű emberek visszhangozzák maguk között az adott ügyet, ezért azokhoz csak korlátozottan jut el, ha egyáltalán, akiknek a viselkedésének megváltoztatására az erkölcsi felháborodás irányulna (és akik, ha még el is jut hozzájuk, a velük amúgy is ellenséges közeg miatt a megfogalmazott kritikát elutasítják).
Valóban könnyen lehet, hogy a #MeToo-ban leginkább azok szólaltak meg, azokat érte el, akik egyébként is a elkötelezettek voltak a nőket érő szexuális és fizikai erőszak elleni fellépésben. Ez persze jogos kritika, de szerintem nem mond túl sokat. Mivel a #MeToo, mint minden társadalmi kampány önkéntes megszólaláson, cselekvésen alapul, az abban résztvevők nem véletlenszerűen választódnak ki, és mivel a részvétel kikényszerítve sincs, ezért a résztvevők természetesen „önmagukat válogatják bele”. A hagyományos (online és offline) médián keresztül a #MeToo olyan pozitív, kölcsönös, egymást erősítő spirálba került, hogy rég kitört a közösségi média ideológiai buborékjaiból. Természetesen sokan voltak, akik ellenségesen reagáltak rá. Voltak, vannak bőven a kampányt például artikulátlan férfiellenességgel vádoló és áldozathibáztató megszólalások is. De ebben sincsen semmi különös, gondoljunk róla bármit is. Egy rendszerszintű diszkriminációra a figyelmet valóban felhívó megmozdulás aligha irányulhat arra, hogy előre elnézést kérve, kizárólag pozitív reakciókra irányuljon a kivételezett csoportoktól. Ami szerintem sokkal inkább problematikus, ahogy arra egy magyar szociológus egy facebook-bejegyzésében rámutatott, hogy kevés szó esik azokról, akik most nem tudnak megszólalni. A nők elleni erőszak leginkább párkapcsolati erőszak, és a bántalmazói kapcsolatban élők nem tudják kiírni, hogy #MeToo. Ahogy azok sem, akik éppen munkahelyi zaklatásnak vannak kitéve, és nem tudnak ellene fellépni. Nem tudjuk, hogy ők felszabadítóan, támogatóan vagy éppen ellenkezőleg, még jobban elszigetelve érzik magukat a #MeToo kampányban.
A #MeToo vitathatatlan eredménye, hogy soha nem látott módon mutatta meg a nők elleni erőszak mértékét. Világossá tette, hogy a zaklatás és erőszak valamilyen formájának szinte minden nő ki van téve élete során (vagy legalábbis ezután sokkal nehezebb lesz tagadni és figyelmen kívül hagyni ezt az egyébként régóta ismert tényt). Szinte minden országban, ahová eljutott sok komoly hatalommal rendelkező, eddig köztiszteletnek örvendő férfi megérdemelten bűnhődik meg viselkedéséért. Elindulnak-e végre társadalmi szintű folyamatok, hogy ne csak néhány híres, és kivételesen elvetemült szexuális bűnelkövető bukjon le? Beszélünk-e és teszünk-e végre valamit az ellen, hogy az emberiség felének csupán neme okán születésétől kezdve állandó erőszaktól fenyegetve kell élnie?
Társadalmi szintű változásokat semmiképpen sem egy spontán közösségi média kampánytól kell várni. A #MeToo hetekre több kontinensen a nyilvánosság egyik legfontosabb kérdésévé tette a nők elleni erőszakot. Ahogy ez a kampány valós mozgalommá válásának lehetőségeit vizsgáló cikk rámutat, 3 évvel ezelőtt a #YesAllWomen (igen, minden nőt) hashtag 1,2 millió tweetet ért el, és a #MeToo ötletét már 10 éve felvetette egy aktivista a MySpace-n (igen, az ötlet tényleg ilyen régi). A #MeToo személyessége valós innováció, ami egy egyszerű megosztás (tehát bármilyen részletezés nélkül) esetén is tényleges elköteleződést feltételez, hiszen előbújás, egy nagyon is intim vallomás annak megvallása, hogy valaki áldozat volt. A #MeToo mindazonáltal csak akkor fogja tudni elkerülni a közösségi média kampányok csapdáit, ha a kampány teremtette pillanatot valós szervezetek, valós mozgalmi és ezáltal politikai cselekvéssé tudják átváltani.