Az „apolitikus” tüntetők esete a csendőrökkel
Dobrai Zsolt Levente 2018. augusztus 14. 17:07, utolsó frissítés: 17:18Mikor legitim a csendőri erőszak? És ki számára legitim az erőszak? És hogyan lehet értelmezni a pénteken történteket?
A bukaresti kormányellenes tömegdemonstráció pénteken, mint ismeretes, többirányú erőszakos incidenseket váltott ki. Egyfelől a csendőrség – a bukaresti prefektus, Speranța Cliseru parancsára – folyamodott olyan eszközökhöz, amelyek a könnygáztöltények és vízágyúk bevetésével indultak, majd a konkrét testi fenyítéssel és ütlegeléssel járó kiszorító technikákkal értek véget. Másrészt később megjelentek a helyszínen azok az ultrák, akik időtlen idők óta sportot űznek a csendőrökkel folytatott összecsapásokból és kisajátították a tüntetés erőszakos potenciálját.
A bukaresti csendőrség szóvivője, Marius Militaru, annak ellenére, hogy a csendőrség könnygáz- és vízágyútámadásaira már délután sor került, azt nyilatkozta, hogy a csendőrök erőszakos beavatkozásának reaktív jellege volt; a csendőrség úgy szervezte meg csapatait – mondta –, hogy bármilyen helyzetben, „fokozatosan, a megnyilvánuló erőszak mértékével arányosan” tudjon fellépni. Válaszreakciót csak akkor adott, amikor „a rendfenntartókat megtámadták”.
Közben a jobboldali média és annak bejáratott elemzői, mint amilyen például Cristian Tudor Popescu erősítik azt a narratívát, hogy a tömeg – amely csakis békés lehet, és általában az is – semmilyen szín alatt nem mutatta a düh, harag, vagy az erőszakosság bármilyen jelét. Azok, akik kordonokat döntögettek, tárgyakat hajítottak, moralizáló kérdéseket vagy kétségbeesett frázisokat szögeztek a csendőröknek, majd azok, akik hadjáratszerű támadásokkal csaptak velük össze, sosem tartozhatnak a békés tömeghez. Őket, valamiért, le kell választani a tömeg testéről, és külön dobozba kell őket helyezni. A békés tömeg képzetéhez, nincs közük, noha e képzet fenntartására, nyilván, azért van szükség: 1. hogy megvédjük a tömegek jogát a mindenkori államhatalommal szembeni békés fellépésre 2. hogy elkerüljük a tömegek kriminalizálását és fenntartsuk a politikai oppozíciók közötti relatív békés közhangulatot, elkerülve a fölösleges emberáldozatokat vagy mészárlást 3. ne fulladjon káoszba az, ami potenciálisan építő jellegű is lehet: a tüntetés vagy az általános sztrájk stb. 4. hogy a jövőre nézve is domesztikálják/megszelidítsék a nem alaptalanul dühös tömeget – ezzel fenntartva az erőszak állami monopóliumát. A szemtanúk azonban azt mesélik, hogy a huligánok száma csekély volt ahhoz az autentikus felháborodáshoz képest, amelyet a tömeg soraiból sokan kifejtettek a csendőrség represszív tettei láttán.
Viszont van itt egy érdekes aspektus, amit talán minden tömegtüntetés magában hordoz: a tömegtüntetés alapvetően egy nyomásgyakorló eszköz a mindenkori kormánnyal szemben és akkor kerül rá sor, amikor egy kormány vagy az állami apparátus valamelyik szegmense, tehát a fennálló jogrendért és törvényességért felelős legitim szervek valami olyat követnek el, amit a közvélemény (egy része) szimbolikusan el akar ítélni. Ilyenkor voltaképpen az történik, hogy a közvélemény a létező rend legitimitásán észlel valamilyen csorbát – a tüntetők ezt a szépséghibát kívánják korrigálni, saját (a létező rend által képzeletükbe csempészett) legitimitás-képzet rehabilitálását követelik. Pl. akkor legitim egy kormány, ha nem lopják a közpénzt; vagy: akkor legitim egy köztisztviselő, ha nem korrupt stb. De vajon, mi van akkor, ha a kormány, vagy valamelyik alárendelt szerve erőszakot alkalmaz a tüntetők ellen? Mikor legitim az erőszak, és ki számára az?
Ezzel a legitimitással már csak úgy van, hogy az állami apparátus szervei kisajátítják maguknak a jogos erőszakhasználat különböző formáit – annak érdekében, hogy biztosítsák a rendet. Találóbb szó aligha akad, ugyanis pontosan erre való a csendőrség, és a rendőrség is – elvileg a polgárőrség intézménye kivétel – mindenkori politikai-gazdasági rend autoritárius eszközökkel való fenntartását szolgálják. Ez az a funkció, amelyet sokan, nagyon sokan nem akarnak belátni és még mindig azzal próbálkoznak, hogy tisztességes vagy a becsületes köztisztviselő mítoszát tartsák fenn az erőszakszervekre vonatkozóan. Holott egy igazán szabad és demokratikus társadalomnak, többek között, arra kéne törekednie, hogy ezeknek a represszív szerveknek a funkcióját és jelentőségét fokozatosan korlátozzák és visszaszorítsák, helyet adva egy demokratikusan ellenőrzött és szerveződő rendfenntartó intézménynek.
Persze, egy erre irányuló társadalmi követelésnek és átszervezésnek nincs esélye jelen feltételek mellett, és nem is azt akarom szuggerálni, hogy a tüntetőknek erőszakossá kell válniuk a csendőrséggel szemben. Hanem azt, hogy ameddig az állam represszív orgánumaira úgy tekintünk, mint valami szükségszerűen szükséges rosszra vagy netán dicséretre és ünneplésre méltó intézményekre, addig több mint valószínű hajlamosak leszünk a társadalmi működések/mechanizmusok összes többi problémáit is hasonlóan kezelni: elfedni, elkendőzni, idealizálni vagy rövidlátókhoz méltó módon tekinteni rájuk.
Ha pedig rövidlátásról van szó, a jelenlegi tömegtüntetések résztvevőiről többen mondják azt, hogy az ellenvélemény és a nemtetszés kifejezésén túl nincsen egy jól körvonalazható politikai víziója; alapvetően abban hisznek, hogy a politikum generációváltásával (új kisebb pártok parlamentbe juttatásával) esély nyílik arra, hogy valamilyen homályos/irreális nyugati típusú államberendezkedést honosítanak majd meg, ők, a honatyák – a képviselők és a funkcionáriusok átláthatatlan hadának átláthatatlan munkájával – nekünk, a passzív szavazóknak és szimbolikusan ellenálló tüntetőknek; nem mi, közös erőfeszítéssel, tanulva-tagadva-meghaladva, nem, hanem le kell cserélni az urainkat és akkor biztosítva van a jólét. De kinek a jóléte? És milyen természetű lenne ez a jólét?
Jóhiszemű fiatalok sorát látni a tömegben, nyilatkoznak és aggályaik, jövőjükre vonatkozó félelmeik és kérdéseik mind jogosak. Ugyanúgy a már hosszú évek óta dolgozókéi is azok. A nyugdíjasokéi is azok. Ami viszont hiányzik ezekből a nyilatkozatokból, ami hiányzik a tüntetők közös hangjából az az, hogy hogyan induljon el, rajtunk keresztül – nem egy újabb politikai messiásba vetett hit/remény mentén leadott szavazatok révén – az a változás, amit látni szeretnénk. A tömegtüntetés tehát alapvetően szimbolikus tiltakozás, még akkor is ha fizikai erőszakra kerül sor, nagy összecsapásokra, épületfoglalásra stb. Ugyanis a valóságos dolgok az interszubjektív viszonyokban történnek meg, a szociális és politikai szférának átalakításába fektetett szellemi és fizikai munka által. Abban a permanens folyamatban, amelyben arra törekszünk, hogy a tőlünk kitelhető legjobban megértsük egymást, az osztályviszonyokat, a termelői és fogyasztói viszonyok hatását a közélet működésére, a politikumra stb. Ellenkező esetben marad a nagy rácsodálkozás („Hogy tehettek ilyet a csendőrök! Hiszen virágot is vittünk nekik.”), félrediagnosztizálás („Ilyen ez a Románia! Bezzeg ez a civilizáltabb országokban nem így van”; „A legnagyobb nyűg a korrupt kormány”), stb. Mindegy, hogy az úgynevezett jobb vagy az ún. baloldal reagál demagóg és populista módon valamilyen narratívával, amíg ezt a narratívát nem tanuljuk meg értően elemezni, beazonosítani a hatalmi és diszkurzív technikákat, a társadalmi és termelői-fogyasztói viszonyokat, a munka és értékének kérdését, addig nem fogunk tudni politikai alternatívában sem gondolkodni. Továbbra is kiábrándultak és dühösek, elégedetlenek és tehetetlenek maradunk, ami az „apolitikusság” (azaz nem a társadalmi autonómia kollektív projektjére irányuló közös erőfeszítés) és az önáltatás tökéletes receptje.