Magánzárka: élet egy zsil-völgyi kisvárosban 1.
Lőrinczi Csaba 2020. április 10. 14:24, utolsó frissítés: 2020. április 22. 14:58Több évtizednyi magyarországi élet után hazatelepült szerzőnk számára maradandóra sikerült az „első” benyomás a romániai közhivatalokról.
Úgy hozta a sors, hogy két évvel ezelőtt Magyarországról Romániába kellett költöznöm. Egészen pontosan Bajáról Erdélybe, a Hunyad megyei Zsil-völgyébe, Lupény városba. Nem volt szokatlan a környék, hiszen éppen ebben a Zsil-völgyben születtem, itt nevelkedtem és jártam általános iskolába. A líceumot Temesváron végeztem el, majd Kolozsváron voltam katona, éppen az 1989-es forradalom idején, végül pedig az történt, hogy 30 évvel ezelőtt Magyarországra, Bajára költöztem.
A tavalyelőtti visszaköltözéskor az első feladatom az volt, hogy romániai személyi igazolványt kérvényezzek.
Ez a dolog gyors lesz, gondoltam én előre némileg megfontolatlanul, amolyan naiv fiúcska módjára. Romániának van legalább 4-5 millió olyan állampolgára, akik közül sokan ugyan csak szezonálisan dolgoznak külföldön, de ezen milliók között azért valószínűleg volt és van néhány tízezer vagy akár 100-200 ezer ember, akik - hozzám hasonlóan - újra kérvényezik a romániai személyi igazolványt. Vagyis a román hatóságoknál már nagyon ismert és bejáratott lehet ez a folyamat, gondoltam én, a magyarországi ügyintézésekhez szokott ember. Természetesen ott is akadnak néhol problémák az ügyintézéssel, ám - szokás szerint - tudatlanul sok minden egyszerűbbnek tűnik a távolból. A szomszédnál mindig zöldebb a fű!
Önbizalomtól duzzadva indultam el romániai személyi igazolványt kérvényezni, s azt reméltem, hogy esetemben egyszerű lesz a dolog. Nos, nem lett az.
Eleinte még gyanútlanul sétáltam be nagybátyám segítségével a petrozsényi polgármesteri hivatalba. (Azért volt szükségem nagybátyám segítségére, mert egy genetikai betegség miatt egyre nehezebben bírok járni, már leszázalékoltak és betegnyugdíjaztak.) Annak rendje-módja szerint a petrozsényi polgármesteri hivatalban a népességnyilvántartásnál jelentkeztem a kérvénnyel, majd beindult a hatóságok velem való "pingpongozása".
Eleinte még fel sem tűnt, hogy mennyire tele van zsúfolva ügyintézőkkel mindegyik helyiség,
ám miután egy ideje már ide-oda-amoda küldözgettek, mindig újabb és még újabb és még újabb dokumentumokért, bizony már feltűnt, hogy mindenhol annyira sok ügyintéző van, hogy az adott helyiségbe én és a nagybátyám, vagyis az ügyfél és segítője már alig férünk be.
Amikor ott helyben, a polgármesteri hivatalban elfogytak az ide-oda-amoda küldözgetési lehetőségek, akkor "elzavartak" a város másik végébe, egy másik hivatalhoz, hogy onnan hozzam el nekik az elhunyt szüleim halotti bizonyítványainak másolatait. Ott, abban a városszéli hivatalban kissé meglepett az, hogy nem volt számítógépes nyilvántartás. Mivel az illetékes ügyintézőnek egyáltalán nem volt kedve elvégezni azt a munkát, amiért alkalmazzák és amely munkáért kapja a fizetést, az történt, hogy bekísért bennünket az iratraktárba, elénk tett egy bazi nagy füzetet - olyant, amibe régebben írták az adatokat -, majd pedig flegmán és lekezelően azt bírta mondani nekünk, hogy keressünk abban a bazi nagy valamicsodában, és ha megtaláljuk, akkor jó, ha pedig nem találjuk meg, akkor neki úgy is jó. Gyorsan kiment a szobából és magunkra hagyott.
Én pedig lapozgatás és árgus szemekkel való figyelés közben azon gondolkodtam, hogy Romániában vajon miért vannak olyan sokan ügyintézők a hivatalokban, ha ők nem csinálnak semmit és munka helyett azt teszik, hogy időpocsékolás céljából ide-oda küldözgetik az ügyfelet, vagy pedig az ügyféllel végeztetik el azt a munkát, amit nekik kellene. Ám ők inkább kávéznak vagy pedig nevetgélve egymással dumálnak.
Abban a városszéli hivatalban végül nem találtam semmilyen információt a bazi nagy füzetben,
ezért az elhunyt szüleim halotti bizonyítványainak másolatai nélkül voltam kénytelen visszatérni a petrozsényi polgármesteri hivatalba.
Ott, hatalmas meglepetésemre, azt bírta mondani az ügyintéző, hogy nincsen semmi probléma, és menjek el a XY áramszolgáltató céghez és hozzak tőlük igazolást, hogy nincsen semmilyen tartozásom. Ezen újabb ukáz hallatán nálam "elszakadt a cérna" és azt válaszoltam udvarias hangnemben, hogy ez azért túlzás, hiszen már az elhunyt szüleim halotti bizonyítványainak másolatairól szóló dumánál is akartam mondani, hogy azoknak az iratoknak abszolút semmilyen közük nincsen az én személyi igazolvány-kérelmemhez.
Ám akkor mégis inkább hallgattam és alkalmazkodtam a számomra furcsa kéréshez, viszont arról a felesleges útról visszatérve már nem bírok nem szólni, amikor már megint azt tapasztalom, hogy ismét el akarnak küldeni valamerre máshova, egy újabb felesleges dokumentumért. És, különben is, értse már meg végre, kérem, hogy én csakis és kizárólag a saját magam számára kérek személyi igazolványt, és semmi más egyebet nem akarok! Az ügyintéző annyit válaszolt, hogy menjek csak, mert az az irat majd jó lesz még valamire. Széttárta a karjait. Nem mondta ki, de az arckifejezése és a mozdulatai a következőt sugallták nekem: "Miért éppen engem zavarsz? Tűnés innen!"
Az volt a szerencsém, hogy a petrozsényi polgármesteri hivatalból kijőve találkoztunk a nagybátyám egyik ismerősével, aki némi beszélgetést követően azt mondta, hogy menjünk inkább a helyi rendőrség épületébe, mert nem a polgármesteri hivatalban, hanem ott van a népességnyilvántartás. Na, ez tényleg hasznos információ, nyugtáztam. Ilyesmit még véletlenül sem mondott a polgármesteri hivatal ügyintézője, hanem inkább feleslegesen küldözgetett mindenhova. Az sem számított neki, hogy alig bírok mozogni, mert hiszen az lehetett a célja, hogy legyek inkább bárhol máshol, csak ne ott, nála, nehogy kiderüljön az alkalmatlansága.
Elmentem a rendőrségre, és tényleg ott volt a népességnyilvántartási osztály. Ez az ügyintéző már kedves volt. Méghozzá annyira kedves és segítőkész volt, hogy a korábbiakban tapasztaltak után még én is meglepődtem. Elmagyarázta, hogy el kell mennem valamelyik városbeli fotósboltba, ott készíttetni kell személyi igazolványhoz szükséges fotókat rólam, majd pedig menjek vissza hozzá a fotókkal és ő kiadja a személyi igazolványt.
Megörültem, hogy hirtelen ennyire egyszerűvé vált minden. Lám, lám, csakis annyi kellett, hogy ne valamelyik hivatalbeli "sógor-komához" kerüljek, hanem olyan hivatalnokkal beszéljek, aki tudja, mit csinál és hajlandó dolgozni.
Miután elkészültek a személyi igazolványhoz szükséges fotók, a megbeszéltek szerint visszamentem. Átadtam a fotókat, majd szóltak, hogy üljek le, mert lefotóznak. Ennek hallatán úgy meglépődtem, hogy szóhoz sem jutottam. Még jó, hogy szó nélkül maradtam, mert azért megkérdeztem volna, hogy miért küldtek el fotós szaküzletbe, hogy készíttessek fényképeket a személyi igazolványhoz, amikor nekik is éppen az az első teendőjük, hogy fényképet készítenek a személyi igazolványhoz. Gyorsan felocsúdtam az ámulatból, s úgy döntöttem, hogy inkább nem kérdezek semmit, hanem “gyorsabban szabadulok”, ha válaszolok minden kérdésükre. Csak már végre csinálják meg és adják ide nekem azt a személyi igazolványt!
Így is tettem, s kis idő után kézbe vehettem az ideiglenes személyi igazolványt.
Annyira megörültem, hogy lett romániai személyi igazolványom, hogy már meg sem kérdeztem, hogy miért csak ideiglenes és miért nem végleges. A kis lépés előre is lépés előre, gondoltam.
Végezetül elárulom, hogy a személyi igazolvány kérelem miként zajlott Magyarországon. Beléptem az interneten az Ügyfélkapu alkalmazásba, megnéztem, hogy milyen iratok szükségesek a személyi igazolványhoz és választottam időpontot. A foglalt időpontban megjelentem személyesen az ügyintézőnél, aki 5-10 perc alatt egyeztette az adataimat és lefotózott, eljöttem, majd pedig néhány nappal később ajánlott levélben házhoz hozta a postás az új dokumentumot. Ennyi!
Folyt. köv.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!