2020. október 23. péntekGyöngyi
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Zászlóháború: így lettek a melegek Magyarország székelyei

Vass Csaba Vass Csaba 2020. augusztus 22. 10:00, utolsó frissítés: 2020. augusztus 23. 09:02

Mert, ahol ott a zászló, ott már nem lehet csak „úgynevezett Székelyföldnek” hívni Székelyföldet. És ahol ott a zászló, ott már be kell ismerni, hogy az országban élő LMBTQ-közösség nem csak egy „szubkultúra”.


Az elmúlt héten attól volt hangos a magyarországi sajtó, hogy Novák Előd, a Mi Hazánk Dan Tanasăja és alelnöke letépte a budapesti Városháza homlokzatáról a nemrég oda kitűzött szivárványos zászlót, mivel szerinte a Pride-hónap keretében kirakott LMBTQ-szimbólum „családellenes jelkép”, aminek „nincsen helye az utcán”.

A provokációiról hírhedt Nováknak nem ez volt az első homofób megnyilvánulása, de talán a kormánypárti politikusok körében és az őket támogató sajtóban még egyik korábbi kirohanása sem aratott ekkora sikert, mint a mostani. Az incidens után Szakács Árpád újságíró teljes vállszélességgel állt ki Novák mellett, és jelezte, hogy kifizeti a büntetést a politikus helyett, ha megbírságolják. Ugyanígy tett Bayer Zsolt, a "kretén, barom állatozás Rembrandtja" is, aki a blogján üzente meg: ő is beszáll Novák Előd büntetésének kifizetésébe, ha lesz ilyen.

Aztán augusztus 20-án elhívták a Hír TV-be Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés házelnökét, hogy a nemzeti ünnep alkalmából helyre rakjon néhány dolgot a magyarok fejében, amit feltétlenül helyre kell rakni. A házelnök talán maga sem sejtette akkor, hogy mekkora igazságról fogja lerántani a leplet, amikor azt mondta: „Kinek a szivárványos zászló, kinek a székely zászló”.

Kövér ezzel a mondatával nyilvánvalóan arra utalt, hogy 2013-ban a szolidaritás jeleként ő maga rendelte el a székely zászló kitűzését az Országgyűlés épületére, Karácsony Gergely főpolgármester pedig most a Pride-hónap keretében (ami a nemzeti ünneppel is egybe esett idén) a szivárványzászlót tűzte ki a Városházára.


De akkor vegyük csak sorra, mit is nyilatkozott a házelnök a témát érintően:

Kövér botrányosnak nevezte, hogy a „főpolgármester ezt tartotta a legfontosabb teendőjének”, de elmondta ugyanakkor azt is, hogy házelnökként nem támogathat semmi olyan cselekedetet, ami áthágja a jogszabályokat. Kövér itt nyilvánvalóan Novák Előd zászlószaggatására gondolt Ezt követően pedig egy „szűk kisebbség”, egy „szubkultúra” jelképének nevezte a szivárványzászlót. A házelnök ezután előrántotta a székely kártyát és jól le is tromfolta vele a magyarországi ellenzéket:

„A magyar balliberális problémaérzékenységét nem érte el, hogy van egy magyar közösség, amelyiknek a puszta létezését is kétségbe vonja egy szomszédos állam politikai elitje, úgy nagyjából tokkal-vonóval. Tehát nem a baloldali vagy a jobboldali, hanem ebben konszenzus van a román politikai elitben, hogy olyanok, hogy székelyek, meg Székelyföld, nincs is, és gyakorlatilag büntették az önazonosságnak ezt a kifejeződését” - jelentette ki.

Na, de mit is leplezett le Kövér László? A házelnök azzal, hogy a műsorban párhuzamba állította a székely és a szivárványos zászlót - nem tudatosan ugyan -, de egy nagyon fontos szempontra hívta fel a figyelmet: zászlóügyben a kisebbségeknek kuss!

Most bizonyára sokak zsebében kinyílik a bicska, hogy én hogy is merészelem összemosni a szivárványzászló ügyét a székely zászló ügyével: nekik jelezném, hogy a két eset nem is áll annyira távol egymástól, mint gondolnák.

Gondoljunk csak bele! Az elmúlt években a magyarbarátsággal semmiképp sem vádolható Dan Tanasă számtalan helyről szedette le a székely zászlót, noha nem olyan gyáva módon, mint Novák, hogy a sötétben, barátai társaságában dobálta volna le azokat a polgármesteri hivatalok homlokzatáról. Nem, Tanasă a homályos román törvények segítségével érte el mindezt, és ha ez mind nem lenne elég, még azt is sikerült kiharcolnia, hogy tetemes bírságokkal sújtsák ezek után a székelyföldi polgármestereket.

Amióta Tanasă elkezdte áldásos tevékenységét - ami nyilvánvalóan és jogosan háborította fel az erdélyi magyar közösséget – erdélyi magyarok tucatjai teszik fel a kérdést: kit zavar a zászló?

Egyszerű: akik az érdekeltségeiket csak a gyűlölet szításával tudják fenntartani. Mert ahol a zászló ki van tűzve egy közhivatal épületére, ott tagadhatatlanul jelen vannak azok is, akiket a zászló képvisel. Mert, ahol ott a zászló, ott már nem lehet csak „úgynevezett Székelyföldnek” hívni Székelyföldet, és ahol ott a zászló, ott már be kell ismerni, hogy az országban élő LMBTQ-közösség nem csak egy „szűk kisebbség” vagy egy „szubkultúra”. Mert ahol ott a zászló, ott azt is el kell fogadni, hogy a zászló által képviseltek velünk együtt élnek már régóta, és nem a Magyarországról érkező állami támogatásokkal vagy a sokat emlegetett nyugati Soros-pénzekkel együtt folytak be az országba, hanem eddig is ott voltak és járnak nekik azok a jogok, amelyek minden állampolgárt megilletnek.

És mit tesz a magyar kormány, amikor végignézi és a kormányt támogató újságírókon keresztül még gratulál is Novák Előd tettéhez? Hát nem mást, mint kétségbe vonja egy magyar közösség puszta létezését is.

Arra, hogy a gyűlölet terén mennyire nyeregben érzik magukat azok a romániai és a magyarországi politikusok, akik bármikor képesek minden hájjal megkenni az általuk elutasított kisebbséget, rengeteg példát láttunk az évek során. A koronavírus-járvány kitörésekor azonban szinte kísértetiesen egyszerre rontott neki a magyar és a román kormány az általa kipécézett kisebbségnek.

Klaus Johannis államfő - hogy az általa futtatott PNL-kormányt update-olja - a magyarokkal való összejátszással és a jó öreg Erdély eladása sztorival vádolta a PSD-t. Az egészet persze még jól megtolta azzal is, hogy a magyar nyelvet úgy használta, mintha az felérne egy hazaárulással. Ehhez pedig nem is kellett mást tennie, mint magyarul beköszönnie .

Szinte ezzel egy időben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes egy olyan salátatörvényt nyújtott be a magyar kormány nevében a parlamentbe, amelynek egyik pontja arról szól, hogy Magyarországon a születési nem felváltaná a személyazonosító adatok nyilvántartásában szereplő nemet, ez az adat pedig a javaslat alapján nem lenne megváltoztatható. A törvény semmi másra nem szolgálna, csak arra, hogy tovább mélyítse a transznemű személyekkel szembeni ellenszenvet a magyar társadalomban, hiszen így hiába végzik el rajtuk a nemváltoztató műtétet, a hivatalos irataikban soha nem szerepelne a kívánt nemük.

Elgondolkodtató kellene legyen, hogy egy világjárvány kellős közepén miért olyan törvényeket kell átgyúrni a parlamenten, amik ahelyett, hogy a népjólétet szolgálnák, valamint az egészségügyet és a gazdaságot próbálnák minél messzebb tolni a szakadéktól, inkább arról szólnak, hogy tovább szélesítik az amúgy sem keskeny társadalmi szakadékokat. A szomorú, hogy senkit nem zavar ez már komolyan, inkább legyintünk.

A kisebbség – legyen az nemzeti vagy szexuális - hozzá van szoktatva ahhoz, hogy tűrnie kell az őt ért sérelmeket, esetleg egy hattyúdalt ilyenkor még elénekelhet. A kisebbség elhiteti magával, ha sérelem éri, az erkölcsi győzelem legalább az övé, holott az erkölcsi paradigmákat mindig a többség szabályozza. Tehát a kisebbségeknek még ebben az esetben sincs semmi esélye arra, hogy erkölcsi győzelmét felmutathassa, hiszen egy többség által szabályozott erkölcsi rendbe azok nagy valószínűséggel nem férnek bele.

Amikor tavaly, az úzvölgyi incidensek után elkeseredve bandukoltunk le Székelyföld irányába, akkor az út közepén megállva az RMDSZ-es politikusok úgy próbáltak lelket verni az ott lévőkbe, hogy azt mondták: sebaj, az erkölcsi győzelem legalább a mienk! Aztán a moinești-i ügyészség februári indoklásának köszönhetően azt is megtudhattuk, hogy a temetőnél imaláncot alkotó magyarok valójában "erőszakra buzdítottak", ám a románok nem válaszoltak a „provokációkra”. Úgy tűnik, a többségnek ennyit jelent a mi erkölcsi győzelmünk.

Kövér Lászlótól tudjuk, hogy a balliberális ellenzék nem a magyar nemzet része, Orbán Viktortól tudjuk, hogy a Nyugat elvesztette a vonzerejét „a mi szemünkben”. Ennek tudatában tovább bandukolhatunk lefelé olyan hegyekről, ahonnan az erkölcsi győzelmeinken kívül semmi mást nem tudunk magunkkal vinni.

Minden bizonnyal azért vannak még jó páran, akik ugyanolyan visszataszítóan néznek továbbra is a Novák Elődökre és az őket támogatókra, mint amilyen visszataszító pillantásokat vetnének azokra, akik esetleg letépnének egy székely zászlót a bukaresti polgármesteri hivatal ormáról, amit mondjuk február 10-e alkalmából tűztek oda ki. Már ha valaha is lenne olyan főpolgármester, aki be merné ezt vállalni.

A gondolkodást mindenesetre még nem tiltották be, de a fejekben már sikerült elhelyezni a kis cenzorokat, akik bérenceknek és árulóknak titulálnak mindenkit, aki esetleg fel meri vetni, hogy: khm... talán lehetne ezt másképp is, srácok!

A gyűlölet menyegzőjén, ahol letépett zászlókból van az asztalterítő, nem kívánok vőfély lenni. És tudom, hogy te sem. Hidd el, keserű az ott felszolgált leves.

Nyitókép: Karácsony Gergely Facebook-oldala

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!