2020. november 27. péntekVirgil
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Autodafé a 21. században: Romániában rendszeresen máglyára vetik a „bűnösöket”?

Kulcsár Árpád Kulcsár Árpád 2020. november 16. 18:00, utolsó frissítés: 22:02

Lángok martalékává lett holttestek fölött, akiknek még személyazonosságát sem tudják minden esetben megállapítani, azt mondja az egészségügyi miniszter, hogy mindenki vétkes ebben a történetben. Áldozathibáztatásnak hívják ezt.


Amikor öt évvel ezelőtt leégett a Colectiv klub, akkor mindenki sokkos állapotba került, és Klaus Johannis elnök volt a leghangosabb, aki követelte az akkori miniszterelnök lemondását. Vasárnap annyi tellett tőle, hogy kijött a katolikus templomból (Johannis amúgy protestáns, pontosabban evangélikus), aztán részvétet nyilvánított, és szomorú arcot vágott hozzá. Szó nem volt róla, hogy lemondjon a miniszterelnök, vagy legalább az egészségügyi miniszter. Este aztán ismét megszólalt , és elmondta, hogy átfogó egészségügyi reformokra van szükség. Hat év elnökség után. Mindezidáig azzal volt többnyire elfoglalva, hogy üsse a PSD-t, ahol éri. Kigyúl egy kórterem, meghal 11 ember, és az elnök azt mondja, na most akkor ideje lenne egy egészségügyi reformnak.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy fair lenne az Orban-kormány lemondását követelni most, ahogyan tényleg nem Victor Ponta tehetett róla egyes egyedül, hogy felgyúlt a Colectiv. Nyilván nem a fene nagy felelősségérzet vezette annak idején lemondásra őt sem, hanem forró volt a talaj, s ez volt a könnyű kiút, de a PNL-kormány három héttel a választások előtt nem fog lemondani.

A lényeg a retorika: öt évvel ezelőtt egy miniszterelnök volt a felelős azért, hogy egy magánklubban meghaltak az emberek, ő volt a nem működő rendszer megtestesítője, most meg, ha egy közintézményben történik ilyesmi, akkor még egy miniszter sem felelős érte. Persze, tudjuk, kisebbségi kormányzás van, és a PNL nem reformálhatta meg ennyi idő alatt az egészségügyet. Könnyű megvédeni őket, ha nagyon akarjuk, de Ponta sem tudta volna, ha akarta volna se az önkormányzati mutyizást és trehánykodást három év alatt rendbe tenni.

Ha már a felelősöket keressük, akkor nézzünk csak a tükörbe, Nelu Tătaru egészségügyi miniszter azt mondta ugyanis, hogy mindannyian felelősek vagyunk. Olvasó, te is felelős vagy! Az uraság érvelése pedig az, hogy harminc évig hagytuk, hogy az legyen, ami lett: a forrásmegvonásokat az egészségügytől, az egészségügyi korrupciót, szóval hagytuk oda jutni a helyzetet, ahol van, s hát nem kell sokat magyarázni szerintem, hogy nem éppen áll jól. A lényeg, hogy Tătaru szerint az a hibás, aki hagyja, hogy visszaéljenek vele, még véletlenül sem az, aki visszaél valakivel. Honnan is ismerős ez az érvelés? Ja, hogy, például az erőszaktevőket szokták ezzel felmenteni. Hogy hát ha nem úgy öltözik valaki, vagy ha nem küld „olyan” jeleket, akkor nem erőszakolják meg. Nyilván.


Sajnos Nelu Tătaru nem olvas Kulcsár-publicisztikát, pedig milyen jó lenne, ha az ő kávéja mellé érkezne ez a mondat, hogy: tisztelt Tătaru úr, menjen kend a jó büdös fenébe! Nem én, az egyszeri csóringer újságíró döntöttem úgy, hogy ebben a ciklusban se építsünk, ne modernizáljunk egyetlen kórházat sem, nem én lejmoltam a pénzt az ortodox egyháznak egyre nagyobb katedrálisokra stb. Meglehet, hogy van olyan olvasóm, aki ezek közül megtett egyet s mást, de én nem, és hát e cikk olvasóinak nagy része sem. A harminc év politikai tragédiája, a korrupciót lélegző ország nem az én hibám, hanem azé a politikai elité, amely lerohasztotta elsősorban az oktatást, hogy a felnövő lakosság még véletlenül se tudja, hogy mit is jelent állampolgárnak lenni, azon kívül, hogy négyévente lelkesen vagy lelketlenül lenyom egy pecsétet a szavazólapra.

S az sem a az én hibám, hogy az ország nem hivatalos vallása a korrupció, olyannyira, hogy amennyiben megszűnne, sokszor az az érzésünk, hogy maga az adminisztráció szűnne meg. Nem az én hibám, hogy felvizezett a fertőtlenítőszer, és az sem, hogy nyugdíjasok otthon halnak meg inkább, mert nincs pénzük a doktor urak zsebébe csúsztatni, és az sem, hogy negyed akkora ország vagyunk, mint Németország, de ugyanannyi igazolt korona-fertőzöttünk van. Szóval tisztelettel kérném a miniszter urat, hogy ne varrja az én nyakamba azt, hogy tizenegy ártatlan ember meghal borzalmas kínok közt, mert ilyen alapon teljesen megszűnik a politikai felelősség. Ergó: azt jelentené, hogy az elmúlt harminc évben csakis mi, állampolgárok hibáztunk, mert engedtük megtörténni az újabb és újabb elképesztő vagy borzasztó gesztusokat felénk.

Egyáltalán, mi a fenét keresnek a politikusok a kórházak élén?

S ha már felteszem ezt a kérdést, és nincs rá racionális válasz, hogy minek ül egy kórházmenedzseri székben egy közhivataltól eltiltott expolgármester, akkor, már elnézést, hogy felvetem, de nem lehetséges, hogy a teljes rendszerrel van baj? Még véletlenül sem lehetséges, hogy tisztes versenyvizsgával legyenek ezek az emberek kijelölve. Legalább egy ilyen intézménybe? Ha már az erdészeteknél nem, ha már az alkotmánybírák, a környezetvédelmi hivatalok, az állami vállalatok esetében nem, akkor nem lehetne legalább azokon a helyeken, ahol konkrétan az életünk a tét?

Egy tragédia nyomán mindig fájdalmasan felfeslenek a háttérképek, hogy az ország rozoga, szúette gólyalábakon áll, s imbolyog Európában, mint a falu bolondja a vásárban. Kelet-európai rossz érzet jön elő, ha nem lennének az olcsó szimbólumaink, fogalmunk sem lenne, mitől legyünk büszkék erre az országra, amelynek politikuma annyit tud, hogy koncot vessen a nyomorgóknak, és duzzassza a baráti zsebeket. A középosztály meg pislog, tüntet, utálkozik, vagy szeszekkel múlatja magát, majd elsorvad. Az ország olyan szempontból, hogy mindenféle alkalmatlanok ülnek mindenféle helyeken, nem nagy különbözik a Román Szocialista Köztársaságtól.

És van még egy szempont, amit nem tett szóvá senki: a tűzvészben megsérült orvost szépen elvitték Belgiumba kezelésre. Értsd: az állam nem vállalja a felelősséget abban, hogy egy sérült beteget, aki országos hősnek számít, egy hazai intézményben kezeljenek. Ludovic Orban elmondta, hogy akár kezelhettük volna itthon is, ugyanis van erre lehetőség Bukarestben és Temesváron is, de végül úgy döntöttek, hogy Belgiumban fogják, mert jobb kezelést kap.

Ergo: ha átlagos ember vagy, akkor mehetsz a bukarestibe vagy a temesváriba, mert nincs ilyenkor az intézményeken az ország szeme, hogy belepusztulsz-e a sérüléseidbe. Ha már fontos ember lettél, akkor inkább kivisznek.

Nevetségesen kínos intermezzo ebben a történetben az a mai hír, hogy Piatra Neamț polgármestere úgy döntött, a város díszpolgárává avatja a szerencsétlen orvost, aki szinte ott égett a kórházban a betegeivel együtt. Ennyi kell hát ahhoz, hogy bevonulj egy romániai város "történelmébe": végezd el az orvosi egyetemet, tanulj szorgalmasan 11 évig, tedd le vizsgáidat, ne menj el külföldre, majd, ha végre van állásod is valamelyik "jól felszerelt" romániai kórházban, akkor menj be gyanútlanul a hét bármelyik napjának reggelén dolgozni. Aztán a többi jön magától. Egy plecsnivel el lehet kenni, el lehet takarni azt, ami történt? Melyik égési sebét takarja el Denciu doktor a kitüntetéssel?

Íme, egy ország, amely nem vállalja a felelősséget a saját hőseiért sem. Johannis keveset mond: nem az egészségügyi reformokat kell itt végrehajtani, hanem egy pillanatra megállni, és elmondani, hogy nem megy nekünk ez a harminc éve tartó demokráciásdi, most lehúzzuk a rolót, kidobjuk az összes politikusainkat a kukákba, és elkezdünk kitalálni valami mást, valami méltányosságon és humanizmuson alapuló új rendet. Megpróbálunk alternatívát találni. Persze nem biztos, hogy ha eloszlik a kórtetem füstje, ez lesz beleírva a koromba. Kár. És még nagyobb kár, hogy sokaknak fel sem tűnik, mekkora is a baj.

Ez a szöveg részlet a Transindex hajlani hírleveléből. Ha szeretnél hasonlót olvasni a reggeli kávé mellé, iratkozz fel!

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!