2021. május 8. szombatMihály
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Erdélyi, magyar és keresztény. Ennyi az, ami összetart minket?

Kulcsár Árpád Kulcsár Árpád 2021. február 12. 19:05, utolsó frissítés: 19:34

Vannak-e közös minimumaink? Mit gondolunk a nemi erőszakról? Hát a szekularizált világunkba egyre erőteljesebben beszivárgó egyházi jelenlétről, amely átszabja az abortuszról, a szexuális nevelésről vagy melegekről való gondolkodásunkat?


A Babeș-Bolyai Tudományegyetem egyik diákja szóvá tette, hogy jogi pszichológia tantárgyból olyan oktatási segédanyag kötelező, amelyben nőgyűlölő, áldozathibáztató és rasszista megfogalmazás található. Például olyasmi, hogy amennyiben egy nő kihívóan öltözik, és elhagyatott helyre megy, akkor ő is hibás abban az esetben, ha támadás éri.

Na mármost: az embert azt hinné, hogy vannak minimumok, amiket az erdélyi magyar társadalmunk is elfogadott mára, például az, hogy egy szexuális támadásért csak és kizárólag az okolható, aki elköveti. Nincs olyan, hogy valaki kiprovokáljon egy nemi erőszakot például, ezzel kapcsolatban a szakirodalom nagyon nagy százalékban egyetért. És persze, hogy nincs erről konszenzus mégsem. Ilyenkor mi itt a Transindexnél, akik 20 éve következetesen és türelmesen próbáljuk magyarázni az efféle dolgokat, kissé elkeseredünk.  Ok, hát akkor beszélek a magam nevében: én legalábbis, pedig én még csak - megszakításokkal - nyolc éve próbálom Erdélyben mondani a magamét, hol türelmesen, hol türelmetlenül. 

Az az igazság márpedig, hogy egyre inkább nem elég, hogy mi mondjuk: fel kellene zárkóznia ehhez a politikumnak is, a kulturális szereplőknek, akadémikusoknak, tanároknak, egyszóval mindenkinek, aki szerint minimális konszenzus kell abban például, hogy nem hibáztathatunk senkit, aki abba a helyzetbe került, hogy támadás érte.

És itt most akkor el kellene kezdenem beszélni - mint ahogyan tették előttem nagyon sokan már, és próbáltam én magam is a múltban - a szexuális erőszakról. Megint kezdeni elölről. Elmondani, hogy a nemi erőszak túlnyomó hányada egyáltalán nem ismeretlen elkövetők által, hanem szűk, családi, baráti, ismerősi körökben történik. Hogy kutatások alapján az égvilágon semmi köze nincs annak, hogy valaki hogyan öltözik, ahhoz, hogy erőszak áldozatává válik-e. De ez alapvetően nem elsősorban a sajtó feladata. Hiába mondják publicisták és néhány megmaradt szakember a magukét, ha a honatyák és néhány honanya meg nem képes egy szerencsétlen szexuális felvilágosítás tantárgyat meghonosítani az iskolákban, erről törvényt hozni. 


Kellenének minimális konszenzusok ebben, persze, de amikor legutóbb rákérdeztem például az RMDSZ-nél, hogy a frakcióban miért nem volt, amikor szavazni kellett volna, akkor a frakcióvezető készségesen elmondta, hogy hát a képviselőket hívogatták az egyházfiak telefonon, és kérték, nehogy ilyesmire adják a voksukat. 

De mit is beszélek, hiszen annyi minden másban is konszenzus kellene: abban, hogy a homoszexualitás nem betegség, a klímaváltozás létezik, az oltásban nincs chip, stb. Ezek nélkül ugyanis nem lehet beszélgetni. Ha az alapvető minimumban nem értünk egyet. De nincs konszenzus, homofób papok és politikusok futkosnak körbe Erdélyben, iskolaigazgatók győzködik a szülőket, nehogy szexuális felvilágosítást, khm, pardon, “egészségügyi nevelést” igényeljenek a gyerekeknek. 

Mindeközben fogalmunk sincs, mekkora a nemi erőszak mértéke például. Igaz, a faluban, ahol származom, a szombati diszkóban rendszeresen erőszakolták a nőket még a 2000-es évek elején. Igaz, hogy rengeteg nőismerősöm van, aki átment ezen a szörnyű tapasztalaton az életének egyik szakaszában. De hogy mekkora probléma is az erőszak, zaklatás Székelyföldön, arról nincsenek megközelítőleg sem adatok. 

És ilyen körülmények között mi még mindig ott tartunk, hogy azon pörgünk, vajon szabad-e egy sötét utcán miniszoknyában hazasétálni, vagy magának keresi a bajt, aki ilyet tesz. Kedves erdélyi magyar barátaim: ha provokációnak is fogjuk fel az ilyesmit (és nem, egyáltalán nem az), akkor sem lehet semmilyen támadó gesztusnak a provokáció mértéke alapja. Hiszen hát mindenkinél más-más a provokációs határ, példának okáért ugyebár, ha egy román monostori atyafi provokációnak érzi, hogy magyarul beszélek a buszmegállóban, és esetleg “jogos” felindulásában orrba vág, akkor ugyebár rögtön nem azt gondoljuk, hogy hát végül is mi is óvatlanok és felelősek voltunk. Egyszerűen a problémát máshol, az agresszió radikális megszüntetésével, kezelésével kell megoldani, ennek pedig a gondozás és oktatás az egyetlen lehetséges terepe. 

De persze nem: ahelyett, hogy ezen dolgoznánk a szakértők bevonásával, a politikum azzal van elfoglalva, hogy az egyház elvei szerint deformálja valamiféle vágyott aranykorba (vissza) a társadalmat.

Könnyű megérteni, miről beszélek: ha Teodosie érsek tömegrendezvényt tart a járvány alatt, akkor azt minden további nélkül megteheti, különösebb következmények nélkül. Ha egy pap belefojt egy csecsemőt a szenteltvízbe, akkor annak rajta kívül a keresztelés gyakorlatára nézve nincs következménye. Az egyház olyan szinten tartja a politikumot a markában, amilyenre talán a felvilágosodás óta kevés helyen volt példa ilyenre: Lengyelországban ők hozzák meg az abortuszról szóló döntéseket, Magyarországon átveszik a vidéki oktatást, Romániában meg a másik támogatásával zsarolják a pártokat: ha ellenem teszel, akkor a PSD-t támogatom, ha ő is, akkor az AUR-t. Mindeközben nem lehet érdemi vitát nyitni arról, vajon alkotmányjogi és gyerekjogi kérdésekbe ütközik-e csecsemőket belekeresztelni egy vallásba, vagy nem lehet egy ártatlan példázatban Szűz Máriát béranyának nevezni. Mindeközben elítéljük, ha a muszlim szélsőségesek bizonyos karikatúráktól olyannyira sértve érzik magukat, hogy erőszakhoz nyúlnak.

Mára Kelet-Európában a szólásszabadság lehetősége az egyházakkal kapcsolatban igencsak limitált lett. És persze ne gondoljuk, hogy az erdélyi magyaroknak jobb a helyzete: szélsőjobb retorikát alkalmazó papok nem kis plébániákból és parókiákból ontják a gyűlöletbeszédet büntetlenül, és Orbán Viktor legjobb erdélyi barátja nem az RMDSZ vagy valamelyik törpepárt feje, hanem egy református püspök, aki persze ott elnököl a nagyobbik erdélyi magyar egyetem kuratóriumában. És akkor csodálkozunk, hogy nincs annak a nagyobb magyar egyetemnek intézményes kiállása az SZFE mellett. 

Egyszerűen (dehogyis egyszerű), meg kell értenünk, hogy lehet itt társadalmi kérdésekről: szexuális nevelésről, melegekről, abortuszról, bármiről vitázni, de nem úgy, hogy ezekben a szakemberek és a probléma által érintett csoport képviselői nélkül vitázunk, mindenféle szakmai minimumot mellőzve.

Mert ha egy hírnek az a következménye, hogy (többnyire) férfiak bizonygatják nagy hanggal, hogy hát egy nemi erőszaknál megosztott a felelősség, akkor ezzel csak bátorságot önthetnek azon személyekbe, akiknél amúgy is problémás viselkedésminták léteznek. Másrészt: ha egy pszichológus azt tanulja meg, hogy hát jó-jó, de minek ment oda az áldozat, ahová, és ennek a jogi eljárásban is hangot ad (ne feledjük, hogy jogi pszichológia volt a tantárgy), akkor az olyan károkat okoz a sokszor amúgy is a nőkkel szembeni erőszak eseteit bizonyítottan rosszul kezelő igazságszolgáltatásunkban, amelyek a már meglévő állapotokat még jobban tetézik.

Ha van tehát politikus, a közügyektől elfordult, de a problémák felé érzékeny olvasója ennek a szövegnek, arra kérem, hogy segítsen abban, hogy ezek a konszenzusok megteremtődjenek. Különben ez a tér, amelyben élünk, az elviselhetetlenségig elviselhetetlenné válik. És már most is eléggé az. 

(Ez a szöveg először a Transindex hajnali hírlevelében jelent meg Ha szeretnél a reggeli kávéd mellé hasonló vagy teljesen másmilyen szövegeket olvasni, iratkozz fel itt!)

Nyitókép: Arman Zhenikeyev via Getty Images

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!