2021. december 5. vasárnapVilma
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„A vastag bőrön is átütöttek a professzor úr szexista, nőgyűlölő kiszólásai”

Ady András 2021. november 08. 16:05, utolsó frissítés: 2021. november 23. 09:59

Meddig lehet még gyáváknak titulálni generációkat, csak mert féltek/félnek, féltették magukat?


Bizonyos értelemben többszörösen szerencsés vagyok, magyarázom miért: 1998-ban végre siker koronázta azt a monomániám, hogy márpedig pszichológiát fogok végezni, – addig jó néhány sikertelen próbálkozásom volt –, de mert képtelen voltam mot a mot reprodukálni pár tankönyvet, s a rendszer ezt követelte, hát...'98-ban öropéerebbé vált a felvételi rendszer (ez nem a doszáros módi, de egy hibrid, írt vizsga és interjú válfaj).

Szerencsém volt azzal is, hogy hát férfiember lennék, s ez – mint később kiderült – nem egy minőségi, de mindenképpen kellően mennyiségi előny, ha a karvezető/de intézményi szinten is hatalommal rendelkező tanárokat, tanárt, Szamosközi István professzor urat nézzük. Tán a második évfolyam döbbenete volt, hogy bár egy olyan földrajzi régióból származom, ahol a lányok, nők, feleségek rovására történő élcelődés/viccelő-lebutuskázó-heccelődés igencsak otthonos, ahol örök reneszánszát éli hagyománnyá maszkírozott elhelyezésük és benntartásuk egy kinder-küche-kirche háromszögben. Nos, ennek ellenére a vastag bőrön is átütöttek a professzor úr szexista, nőgyűlölő kiszólásai, adomái, viccei. Persze ez egy olyan háttéren, hogy amúgy is mindenki (itt nem volt nemi megkülönböztetés) "hülye" volt... az egyetem más fakultásain, a román szekción pláne, és így tovább.

Szerencsém harmadévig kitartott, s közben végig éreztem, hogy ez nem zsenialitásomnak, vagy überelhetetlen anyagtudásomnak tudható be, s hogy ez egy kényes kiemeltségi egyensúly, melyre nem vágyok, elsősorban mert csak sansz kérdése, s mert a bukás nem észérvek mentén, hibák/vétkek mentén következik be (de bekövetkezik), hanem a professzor aznapi kedvétől függ... a hullást pedig meg fogom érezni.

A kegyvesztésem ismét szerencsés, hisz nem én voltam a ténylegesen kivételezett, mások is voltak még talonban. Nagyon nem bántam a félhomályt! A látszat ellenére nem rólam van itt szó, hanem arról a „szelekciós” folyamatról, amely szerint diákemberek emeltettek ki és ejttettek, amely szerint mondjuk ez a szubjektív válogatósdi, ez a professzionális kezdővilághoz való szimplista és kirekesztő viszonyulás valós károkat okozott nálam sokkal elhivatottabb embereknél, kollégáknál. Mert igencsak nehéz volt elkülöníteni a vezető tanár évekig tartó, átmosó világnézetét, stílusát, beszédstílusát a tudománytól, melynek felkent – tudják: altruista, feléforduló, egyén- és kliensközpontú ésatöbbi – tudorává kellett válni.


Sokan utólag más pályát választottak pont ennek a negativistán nihilista átmosásnak az eredményeként. Vajon azóta hányan? Hány tehetséges szakember dolgozik azóta is más területen, nem tudva, mit kezdjen magával és ezzel? Sosem gondolkoztam azon, hogy kalibráljam, meddig is ér a keze, de az érződött, hogy a fakultáson tanító mások közül is átvettek (jobbnak látták, vagy belső prediszpozíció volt?) stílusából, ítélethozó világnézetéből, modorából. Az is érződött, hogy olyan fakultásokon is égnek állt a tanoncok haja a vele való találkozásoktól, ahová csak úgymond betanított: példa erre a filozófia szak is. Csak be kellett menni, csak be kell menni akár most, egy diákok által frekventált szórakozóhelyre, s rá kell kérdezni, a válaszok előre borítékolhatóak és cseppet sem pozitívak.

Miért csak itt, és miért csak most?

Egyfajta metoo-jellege van ennek? Kihasználom ezt, s le akarok számolni a professzor úrral? Ugyan, dehogy... Az igazság az, hogy a recens ügyig nem is gondoltam rá, csodálkoztam hogy még professzál egyáltalán. A felvételen hallhatókon viszont nem csodálkoztam: ez ő, mindig is ilyen, ennyi volt! Ahogy eddig sem érdekelt, ezután sem fog igazán, s most is csak a jelenlegi ügy kapcsán. Csak kérdések merültek fel, igazán fölöttes kérdések. Miért éri meg az egyetemnek/fakultásnak továbbra is menteni a mundér becsületét, ha ezen a mundéron az elmúlt évek alatt sem gyógyultak be a molyrágta sebek, sőt? Ismételve: hány pszichológust vesztettünk, miközben folyik az „értékmentés”? Meddig nézik el egy kreátornak, hogy saját maga destruálja az alkotását? Meddig kell még a rokonfakultások diákjai önmentően elkanyarodjanak a pszichológia érintőleges ismeretétől is, csak mert az óraadó a professzor úr? Meddig lehet még gyáváknak titulálni generációkat, csak mert féltek/félnek, féltették magukat? Meddig kell még az egyetemen dolgozóknak, a tanárkollégáknak óvatoskodniuk, cenzúrázniuk önmagukat, a fakultásról nem is beszélve? Ha már annyira fontos és mindenható a jó imidzs, hát kinek jó ez így, hisz hallgatni/elhallgatni lehet róla, de már késő: az ügy publikus lett, önműködő, bocsánatkéréssel nehezen szelídíthető és az is marad.

A szerző újságíró, lapszerkesztő, külpolitikai elemző, romániai magyar napi-, hetilapok, televíziós és rádióműsorok munkatársa.

Nyitókép: Markus Spiske/Unsplash

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!