2021. december 5. vasárnapVilma
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Itt állunk a magyar felsőoktatás fellegvárában, a csalódottság tetőfokán

Kiss Anna-Ilona, Molnár Beáta 2021. november 12. 16:08, utolsó frissítés: 2021. november 14. 13:38

A Szamosközi eltávolítását támogatók azt hiszem a mai napig ünnepelhettek. Mert aki még a Magyari Tivadarral készült interjú után úgy érzi, hogy elértünk bármit is azzal, hogy a professzor urat egyelőre, ideiglenesen eltávolították a pozíciójából, az téved.



Miről szól ez az interjú?

Arról, hogy 1990 márciusában a vásárhelyi történések kutya farka volt, amellett, ami most zajlik. Az édesanyáink azért csendes-tüntetettek a Bolyai Líceum folyosóin, hogy magyar iskolában fejezzék be a tanulmányaikat, hogy aztán majd pár évre rá, ha mi is úgy döntünk, akkor nekünk is legyen erre lehetőségünk. Az apáink is ezért (meg egyebekért) vonultak utcára. „Színpadon” zajló események voltak, ma is ezt siratják meg az illetékesek, a hősiességet, a haza- és nemzetszeretetet, közben meg egyetemeken agyonelemezzük ezeket a történéseket. Mert ezek láthatóak voltak.

Erre itt vagyunk, 30 évvel később, a milyenszépen fejlett Kolozsváron, a romániai felsőoktatás fellegvárában, és kiderül, hogy évtizedeken keresztül pszichológus hallgatókat „áldoztak fel” azért, mert ez volt az egyetlen esélye annak, hogy a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának legyen egy annyi önállósága, amennyi lett. Hogy mennyi van neki valójában, azt mindenki döntse el maga.

Az egy dolog, hogy hogyan került oda, ahol van egy mocskos szájú professzor, aki körül végre kirobbant egy botrány. De látjuk azt is, ami e mögött van? Mert nyilvánvalóan csúnya dolog így beszélni (és tudjuk, hogy alapjáraton nem ez „a probléma”), de ez az ügy sokkal többről szól, túlmutat önmagán.



Egyrészt arról szól, hogy a magyar, anyanyelvű oktatásért folyó küzdelem végtelen és kiszámíthatatlan szinteken (is) zajlik, és előreláthatóan mindig is szempont lesz a döntéshozatalokban. Ezen talán viszonylag egyszerűen túlléphetünk, jogosnak tűnik. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kellene ezen az elven néha elgondolkozni.

Másrészt arról, hogy a most felszínre került probléma egy olyan, hosszú éveken át zajló folyamatnak a végterméke, ami túl csendben, észrévétlenül zajlott (bár állítólag mindenki tudott róla…), közben pedig mind azt hittük, vagy azt akartuk hinni, hogy ez már nincs is, tehát nem kell vele foglalkoznunk. Maradva a színházi metaforánál, itt minden a színfalak mögött zajlott.

Harmadrészt arról, hogy ez egy rendszerszintű probléma. Így működik az erdélyi magyar, kisebbségi társadalmunk: mindig a valamit valamiért (vagy valakit valakikért…) elv működik. Kérdés, hogy kik döntik el, hogy ki lehet áldozat, mikor és legfőképpen: meddig. Jelen helyzetben pszichológus-hallgatók generációival tették. Köszönjük meg szépen (legalább?)!

Ezt tanultuk meg most Szamosközi-ügyről, és kötve hiszem, hogy ezzel a következő generációk mentesülnének a felelősségvállalástól.

Hiszen tudjuk, mert halljuk vagy akár tapasztaljuk is: vannak még hasonló esetek. Visszaélések, megfélemlítések, hatalmi harcok akár karokon, szakokon belül is.

Nem kell elmenni a román-magyar érdekképviseletig, hiszen olykor „házon belül” válnak nagyon is láthatóvá és érzékelhetővé ezek a dolgok. Valamiért mindig megmaradnak a kocsmaasztali beszélgetések keretében vagy egy-egy bizalmasabb beszélgetés „de kérlek, ne mondd tovább”-jaiban. Lehet felszínre kerülnek 5-10 év múlva, de lehet, hogy soha. És ha majd felszínre kerülnek, akkor majd ugyanazt fogjuk tenni, mint most: a diákokat jól meghibáztatjuk, mert nem tudták mit kell és hogy kell tenni, a szunnyadó etikai bizottságot felrázzuk az álmából, az illetőt jól eltávolítjuk a helyéről, jól megkeressük azokat, akik még hibásak, és aztán jól elfelejtjük az egészet.

Persze minderre csak akkor kerülhet sor, ha lesz rá „elég bizonyíték”. Nincsen már hitelesség, utánajárás, megkérdőjelezés. Bizonyítani kell a megfélemlítést. A megfélemlített bizonyítsa be, hogy a tapasztalatai, érzelmei, félelmei valósak! Csakhogy pont ez az ellentmondásosság vezet a többévtizednyi csendekhez. És sokszor a bizonyíték sem elég, mert csak nevetségesekké válunk saját közegünkben.

Mindezek után pedig mondjon nekem valaki valami biztatót, hogy huszonévesen miért éri meg itthon lenni, próbálkozni, tenni valamit a saját közösségemért a lehetőségeimhez mérten? Nem cél sárt dobálni senkire, de olyan csalódottságot okoz az eset, hogy lehetetlen megfelelően megfogalmazni.

Mondja meg valaki, hogy ki lehet ebből lépni, vagy csak kezdjük el elfogadni, hogy ilyen az élet, túl naivak vagyunk, és ébredjünk fel? Ha pedig ki lehet ebből lépni (és mi ebben akarunk hinni, és ezért tenni), akkor elkezdünk végre valamit kezdeni vele, tenni érte?

Molnár Beáta: BBTE-PhD hallgató; Kiss Anna-Ilona: BBTE, Sapientia MA hallgató

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!